Voltak, akik kritikusan olvasták ezeket, a nagy többség azonban megérezte, hogy a metafizikus gondolkodás magaslataira vezetnek. A Nap Kiadó gondozásában jelent meg Pilinszky Karácsony című kiskötete – lapunkban megjelent írásaiból. A tizennyolc mű között elbeszélés és interjú is olvasható, java részük azonban az ünnepről szól, kettő pedig az adventi időszak telített várakozását idézi. 1967-ből való az első. Érdemes bővebben idézni gondolataiból, egy nagy költő vezérel bennünket a csillagok felé, és kivételes beleérzéssel és mélységben tárja föl a várakozás értelmét, jelentőségét.
Advent
első vasárnapján a szent olvasmány a lélek hajnaláról beszél: „Múlóban az éjszaka, közeledik a nappal. Hagyjuk el tehát a sötétség cselekedeteit és készüljünk fel a világosságra. Járjunk becsülettel, mint fényes nappal illik.” S mindjárt meg is mondja, miképpen lehetséges ez: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust.” Az egyházi év nem a világ teremtésének fölidézésével, hanem Jézus megtestesülésének ünnepkörével indult. Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek is legmélyebb megnyilvánulása. A teremtést nekünk a megtestesült Isten jelenti ezentúl, s ezért kell már életünkben, nem a világba, hanem az Úrba beöltöznünk. A teremtés, mi idáig Isten hatalmáról beszélt a véghetetlen távolság és a titokzatos szépség nyelvén, ezentúl a szeretet bensőségességével szól hozzánk. Isten szeretet: szeretetből teremtett és az örök szeretetre hív bennünket… Az egyházi év – híven isteni tartalmához – nem egyszerű utánzata a természet gyönyörű körforgásának, hanem mintegy a szeretet mélységeiben tárja föl előttünk a múlt időt, ahogy a szertartások szépséges, isteni koreográfiája is egyszerre mintázza a csillagok néma körforgását, s ugyanakkor előképe már a tiszta szeretetbe öltözött új teremtésnek, kifejezője az isteni megtestesülés véghetetlen intimitásának.
Isten és a teremtés, Isten és ember viszonyának, jelentésének, realitásának erre az új, vadonatúj megélésére szóló meghívás számunkra az adventi időszak. Olyan hajnal, melynek napja emberi és teremtményi sorsunk legbensőbb magjában kel fel, de épp bensőségességével képes értelmet adni az időnek. Mi, keresztények ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az Evangélium beszél -, s aki végül is nem más, mint tiszta szeretet.
