A lexikonok nemcsak arra jók, hogy pontosítsák ismereteinket, hanem felfedezőútra hívnak, s majdnem mindig gazdagítanak.Amikor megindultak a Magyar Katolikus Lexikon munkálatai, félig tréfásan, félig komolyan kérdeztem Farkas Olivértől, a Szent István Társulat kiadójának vezetőjétől, megérem-e a befejezését. Igenlően bólintott. Bevallom, nem hittem neki, de most már, a gyarapodó kötetekre s az egyre szűkülő könyvespolcra tekintve, reménykedem. Már csak néhány betű hiányzik. Ha jól saccolom, két-három kötet. Ennyi időt talán kapok még az égiektől.
Ez a 13. kötet nemcsak a nevekkel csábít, hanem tájakat, történelmet is idéz, soha nem látott templomokba szólít, arra tanít, hogy ne csak a jelenben és a jelennel éljünk, hanem tiszteljük, becsüljük múltunkat is. S csodateremtő képessége is van: a fényképekről többnyire erejük teljében lévő személyiségek tekintenek ránk, mintha megállt volna az idő, s ők győzedelmeskedtek volna a halálon is. Nézem Tamás Alajos fényképét. Ül a zongoránál, talán valamelyik művét próbálgatja. Láttam őt sápadt-betegen, halálra szántan, de bennem is ez a kép él róla. Ült a zongoránál, dúdolt vagy énekelt, s ha valamelyik oratórium vagy passió szólistáival próbált, felemelte kezét a billentyűkről és vezényelt. Ebben a szobácskában ismerkedtem meg olyan nagy művészekkel, mint például Barlay Zsuzsa, Réti József, Jámbor László.
Egész napba telt, mire végigolvastam Teilhard de Chardin fantasztikus címszavát, s a hatalmas irodalomjegyzékben böngészve ismét jól ismert névre bukkanok: Rezek Románéra, aki fordította és magyarázta a jezsuita teológus műveit. A kedves „Sándor” – a keresztségben kapott nevén így szólítottam őt a levelezésünkben – elképesztő munkabírással népszerűsítette Teilhard de Chardint, egyre-másra érkeztek hatalmas borítékokban tolmácsolásai és kommentárjai, s a boríték telis-tele brazil bélyegekkel.
Fény világítja meg a homályló arcokat. Hányan emlékeznek Szili Leontinra? Apámék nagyra becsülték műveit is, a jelenséget is, hiszen fontos szerepet játszott a világirodalom nagyjainak népszerűsítésében (rádióra alkalmazta jó néhányuk művét). Aligha véletlen, hogy Keresztúton című regénye öt kiadást ért meg. Legendák emberközelben. A bencés Szívós Donátot személyesen nem, hallomásból annál inkább ismertem. Pannonhalmi tanítványai úgy emlegették, mintha szigorú, megértő apjuk lett volna. Tanácsköztársaság. „Magyarországi proletárdiktatúra.” Némi büszkeséggel nyugtázhatom, hogy könyvespolcomon ott az a tanulmánygyűjtemény, melyben hosszú beszámoló olvasható a papnevelde megpróbáltatásairól. Nem akárki, Tóth Tihamér írta. Templomok. Román, gótikus, majd barokk stílusban, aztán a modernek. Mindegyik stílusirányzat képviselve. Néhol jól látni keveredésüket. Másutt a pusztítás nyomán épült újjá az istenháza. Teltek-múltak a századok, a lelkek azonban épek maradtak – a hit mindig átsegített a megpróbáltatásokon…
