Tűnődés a hétről: „A csend jajszava”

Ebből alkotta meg saját világát, amelynek eredetiségére és szépségére már Babits Mihály is fölfigyelt. (Jékely – mondhatnám: nem meglepetés – nem szerepel a legújabb magyar irodalomtörténetben; igaz, nem került rossz csapatba a kihagyottak között. Ott szerénykedik például Sík Sándor is.) A csend jajszava című verse akárcsak egy négysoros dráma:

Szép templom, mért sikolt a csended?
Talán az Isten jajszava
A torzult Emberért, kit valaha
a maga képére teremtett.

Hosszú értekezést lehetne írni arról, milyen gyakori témái költőnknek a templomok. Nyugat-európai útjain csodálatosakat láthatott, s ilyenkor mindig visszaidézte történelmünk legnagyobb áldozatát, amelyek árán a magyarok feltartóztatták az idegen hódítókat. És írt azokról a templomokról (például a marosszentimreiről), amelyekben megfogyatkoztak a hívők, de a hit ereje változatlan maradt, s egységbe forrasztotta őket. Ez a verse mégis különbözik a többitől, úgy fakad föl képzeletéből, mint az emberért és az emberiségért sikoltott jajszó. S ha napjaink kis és nagy eseményeire tekintünk, azt mondhatjuk, ez a jaj nem ok nélkül való. Ha csak az utóbbi hetek-hónapok döbbenetes bűncselekményeivel szembesülünk, elképesztő nagyságú bűnökről hallunk, látunk, olvasunk. Tömeggyilkosok után nyomoznak, ezrek és ezrek haláláért felelősök állnak (vagy nem állnak) a nemzetközi bíróságok előtt, miközben harcok dúlnak, menekülők lepik el az utakat, árván maradt gyerekek üres, reménytelen tekintete szegeződik ránk. Az ember ma már nem Ember, s valóban eltorzult, nem látni rajta, hogy Isten saját képére teremtette.

Nagyböjt alighanem a legjobb alkalom, hogy számot vessünk magunkkal, vétkeinkkel, mulasztásainkkal, s hogy elmondjuk azt a könyörgést, amelyet Rákos Sándor imádkozott el Sed libera nos a malo című versében:

Add Istenem, hogy leljek utat már e fülledt
mocsárból,
megtalálva törvényeit
a benn burjánzó létnek, amely a homályból
tán kilából,
ha bölcsességed is segít.

Érdemes elgondolkodnunk, vajon nem hibázunk-e hallgatásunkkal is. Némán szembesülünk az igazságtalanságokkal, a szemfényvesztő hazugságokkal, csalásokkal és megcsalatásainkkal. Szólnunk, kiáltanunk kellene, még akkor is, ha – mint e versben olvassuk – „keresztfára kerül az, kinek emberi szíve dobban”. A nagyböjt ugyanis arra ugyancsak ösztönözhet, hogy megtanuljunk beszélni, szólni az igazságról, az Igazról, aki kötelességünkké tette, hogy megalkuvás nélkül képviseljük tanítását.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.