A Medjugorjéba tartó utasok lelki vezetője Kemenes Gábor nagykovácsi plébános volt, aki az elmúlt évtizedekben számos alkalommal kísért már csoportokat a bosznia-hercegovinai Mária-kegyhelyre. A történteket felidézve több ponton is a gondviselést említi a tragikus eseménnyel kapcsolatban, bár bizonyosan vannak, akik ezt kétkedve fogadják, mondván, miért nem akadályozták meg az égiek az egész balesetet. Újra meg újra felhorgadó dilemmája ez a hívő embernek.
Annyi bizonyos, hogy mást lát az eseményekben a kívülálló, akinek számára az egész pusztán egy elbeszélt történet, és mást azok, akik megélték és túlélték a szerencsétlenséget. Az ő tapasztalatukkal furcsa volna elméleti vitákba kezdeni. Azon a kedden hat busszal indultak útnak. Gábor atya saját bevallása szerint meglepődve tapasztalta, hogy az egyik sofőr emeletes busszal érkezett a megbeszélt találkozóhelyre. Később azonban nagy ajándéknak tűnt ez a „túlteljesítés”, hiszen a karambolt szenvedett utasok e félig üres járművön tudták folytatni a zarándoklatot. Zenica közelében az egyik busz – mivel a sofőr vélhetően elaludt – a menetirány szerinti jobb oldalról áttért a bal sávba, és már majdnem a szalagkorlátnak ütközött, amelyen túl magas töltés, mögötte kisebbfajta szakadék volt. Utóbb kiderült, hogy ugyanezen a helyen öt-hat évvel korábban már volt egy súlyos baleset, akkor csaknem valamennyi utas meghalt. A helybéliek azóta a sötétség helyének vagy ördögi helynek is nevezik ezt az útszakaszt.
Az életveszélyes sodródás közben a másik, pihenő sofőr felriadt, a volánhoz lépve kezdte visszairányítani a járművet a saját sávjukba. Már majdnem sikerült egyenesbe hoznia, de a vezető eközben sem tért magához. Az úton épp szembejött egy helybéli kisbusz, melynek sofőrje, látva a veszélyt, elrántotta a kormányt, így elkerülte a frontális ütközést, de hogy ők se zuhanjanak le, vissza kellett manővereznie a buszt. Miután egymásnak csapódtak, a bosnyák jármű oldala félig leszakadt, s a vezetőülés mögött lévő fiatalember a helyszínen, a mellette tartózkodó utas pedig a kórházban életét vesztette. Ezen a szakaszon épp emelkedett az út, így pusztán amiatt, hogy a sofőr nem nyomta a gázt, a jármű hamarosan megállt.
A magyar buszba repülő leszakadt vas fejbe verte a vezetőt, akit életveszélyes sérüléssel szállítottak kórházba. A fémdarab a második ülés fölött vágódott az ablaknak. Ott két kisgyerek aludt, de olyan mélyen lecsúszva, hogy a vas nem találta el őket. Az aztán az üveget betörve a földre zuhant, és megütötte az egyik utas lábát. Ezután megállt a busz. Az utasok az egészből nem sokat vettek észre, mert csaknem valamennyien aludtak. Nemsokára a helyszínre érkezett a már említett emeletes busz, amely aztán továbbszállította a balesetet megélt zarándokokat. A magyarok közül csak a sofőr sérült meg súlyosan, őt megműtötték. Először kómában volt, majd hetekig emlékezetkiesésben szenvedett. Most már kielégítő az állapota. Gábor atya szerint a zarándokok példásan viselkedtek, és úgy érzi, megtapasztalták a gondviselést. Igen, egy tragédia során, melynek következtében ketten is meghaltak. Hogy miért így esett, arról persze nem szerezhetünk bizonyosságot. Tudjuk, nemegyszer történnek olyan tömegszerencsétlenségek is, amikor egyetlen túlélő sincs. S előfordul az is, hogy áldozatok nélkül sikerül átvészelni egy-egy hasonló helyzetet. Azt mindenki csak a szíve mélyén tudja eldönteni, puszta véletlennek tart-e utóbb életmentőnek bizonyuló részleteket, vagy a hit szemével a tragikus események gyűrűjében is égi segítségre következtet. Gábor atya szólt azokról a zarándoktársairól is, akik megvallották: Isten gondviseléseként tekintenek megmenekülésükre. A baleset óta közülük is sokan imádkoznak az áldozatokért, s a csoport lelki vezetője ezt kéri a buszsofőrért is, akinek az eset felelőseként felépülése után hamarosan bíróság elé kell állnia.