Ezek az önkéntesek – a toborzó szerint – mondhatnak rövid búcsúszavakat, az önkormányzat költségén néhány szál virágot is tehetnek a sírra, sőt, akár illő zeneszámot is megszólaltathatnak.
Csak egyre vigyázzanak – teszem hozzá –: még véletlenül se imádkozzanak az elhunytakért. Attól ugyanis esetleg holtukban oldódhatna a magányuk…
Így van ez sok népes temetésen is, amikor a számos ismerős hosszú idő után találkozik, és örül egymásnak a temetési menetben. Jól elbeszélgetnek. Így marad egyedül, szinte egyetlen fohászunk nélkül az elhunyt.
Van azonban magányunknak Istenhez emelő, felelősségre intő olvasata is. Mert éljünk bármilyen szeretetközösségben, földi életünk végén Isten ítélőszéke előtt személyesen kell számot adnunk. Ott azonban mégsem leszünk magányosak, mert az igazságos és irgalmas Isten gyermekei maradunk, ha meg nem tagadjuk őt.
