Az 1899-ben, Párizsban született Poulencet nagypolgári miliő vette körül, édesapja egy vegyészeti-gyógyszeripai céget igazgatott. Kívülállók számára úgy tűnhetett, hogy a jómódú, jól zongorázó „aranyifjú” pusztán kedvtelésből, időtöltésként komponálgat kisebb darabokat, dalokat, hisz intézményes keretek között sohasem tanult zenét. Jóllehet laza társasági emberként ismerték, valójában igen szorongó alkat volt, aki képessége korlátait ismerő, szerény zeneszerzőként évtizedekig érlelte valami nagyszabású mű, egy igazán komoly opera tervét. Aztán 1953-ban a Ricordi zenekiadó igazgatója felkérte, hogy a Milánói Scala számára írjon egy balettet Cortonai Szent Margit életéről. (Érdekes párhuzam, hogy az operatémát kereső Puccini annak idején már felfigyelt az előkelő kedvesének rejtélyes meggyilkolása után vezeklésbe kezdő, majd a ferences harmadrendbe lépő Cortonai Margit történetére.) Poulenc azonban nem egy balettszüzsére vágyott, hanem valami igazán jó és erős szövegre. Guido Valcarenghi hívta fel a figyelmét Georges Bernanos Kármeliták párbeszédei című – eredetileg filmforgatókönyvnek indult – színművére, amelyet Gertrud von Le Fort történelmi kisregénye, az Utolsó a vérpadon ihletett. Poulenc egy római kávéházban olvasta el az akkoriban nagy sikerrel játszott Bernanos-drámát. A leendő librettó annyira megérintette, hogy azonnal zenei témákat társított az egyes szereplőkhöz és szituációkhoz.
Flaubert Bovaryné című regényére vonatkozó elhíresült mondását, miszerint „Bovaryné én vagyok”, A kármeliták kapcsán akár Poulencre is igazíthatnánk, hiszen az opera szorongó, félelmekkel teli, biztonságra és elhívásra vágyó főhőse, Blanche de la Force valójában a komponista lelki alteregója.
A Debussy, Honegger, Muszorgszkij, de mindenekelőtt Puccini hatását tükröző, mégis teljesen egyéni hangvételű zenedráma olasz nyelvű ősbemutatójára 1957. január 26-án a milánói Scalában került sor. Francia premierjét június 21-én a párizsi Nagyoperában tartották. Az Egyesült Államokba is hamar eljutott, először 1957 szeptemberében San Franciscóban szólalt meg angolul; 1958 januárjától a londoni Covent Garden játszotta. A bécsi Staatsoper 1959-ben tűzte műsorára, németül, a milánói előadást is jegyző Margarethe Wallmann rendezésében…
Itthon először a 2002-es Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Zeneakadémián hangzott el francia–magyar szereposztásban; majd 2007-ben a Bartók + Párizs tematikájú Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon mutatta be a zágrábi Horvát Nemzeti Színház társulata. A Magyar Állami Operaházban 2016. december 2-án kerül sor A kármeliták premierjére…
*
1789-ben, a forrongó Párizsban De La Force márki riadt lelkű lánya, Blanche apja jóváhagyását kéri, hogy a compiègne-i kármeliták kolostorába vonulhasson. A betegeskedő rendfőnöknő, Madame de Croissy figyelmezteti a jelentkezőt, hogy a regula nem menedék; a külvilágtól való szorongás nem indok arra, hogy apáca legyen. A priorissza megrendül, amikor megtudja, hogy Blanche ugyanazt a rendi nevet szeretné felvenni, amelyet egykor ő választott: „Krisztus kínszenvedése”. Az ifjú Constance, Blanche derűs nővértársa egyáltalán nem fél az elmúlástól; az az érzése, hogy mindkettőjüket fiatalon, egy napon éri majd a vég. A főnöknő állapota gyorsan romlik, víziók gyötrik, úrrá lesz rajta a kétség és a félelem. Utoljára Blanche-t hívja betegágyához, aki tanúja lesz a tisztelendő anya gyötrelmes halálának.
A kolostorba új priorissza érkezik. Madame Lidoine felkészíti a közösséget az elkövetkező nehéz időkre. La Force lovag, Blanche fivére győzködi húgát, hogy biztonsága érdekében hagyja el a kolostort, s térjen vissza apjukhoz. A lány inkább marad, sorsát Isten kezébe ajánlja. A felbőszült tömeg már a kolostort fenyegeti. Forradalmi biztosok érkeznek, akik bejelentik, hogy az ideiglenes törvényszék határozatot hozott az egyházi intézmények bezárásáról és a rendek feloszlatásáról.
Az apácák felajánlják életüket; megfogadják, hogy hitükért a vértanúságot is vállalják. Blanche-on ismét úrrá lesz a rettegés, és hazamenekül. Apját azonban időközben meggyilkolták, s az új tulajdonosokat kényszerül szolgálni kifosztott, romos házukban. Itt keresi fel Marie anya, aki visszahívja Compiègne-be, de Blanche még nem képes dönteni. Az elhurcolt apácák egy párizsi börtöncellában várják az ítéletet. Constance nővér Blanche iránt érdeklődik; ő biztos benne, hogy vissza fog térni közéjük. 1794. július 17-én, a Köztársaság téren egymás után lépnek a vérpadra a Salve Reginát éneklő kármeliták. Constance az utolsó a sorban. Még látja a nézelődő sokaságból kiváló és a vérpad felé közeledő Blanche-t, aki immár felszabadult, erős lélekkel követi társait a halálba.
*
Bernanos beleérző, „isteni logikát” követő, lélektanilag pontos szövegét Poulenc hihetetlen ráérzéssel zenésítette meg. Az opera életképei és „dialógusai” olyannyira beavatják a hallgatót, hogy a hétköznapi közelségben megismert szereplők szinte rokonainkká válnak. Bernanos alaptémája a felajánlott élet, a másokért vállalt halál. Az operairodalomban egyedülálló agóniajelenetben a szilárd jellemű és hitű rendfőnöknő végső megpróbáltatása, spirituális „megkísértése” is idetartozik. A történések értelmét kereső Constance nővér az, aki Blanche-sal beszélgetve naiv tanakodásával tudat alatt ráérez az „evangéliumi megoldásra”: „Olyan volt, mintha a Jóisten tévedett volna, amikor ráosztotta ezt a halált. Igen, ezt a halált valaki más érdemelte volna. Az a másik, amikor majd eljön az ő ideje is, csodálkozni fog, hogy milyen könnyen megy, és kimondottan kényelmesnek fogja találni. Senki sem önmagáért hal meg, hanem mindenki valaki másért, vagy éppen más helyett, mit lehet tudni?”
A finálé, a megrázó zárójelenet választ ad. Az örökké félénk és bizonytalan Blanche – akinek rendi névválasztásában Madame Croissy egykori önmagára ismert – épp a halál küszöbén, az Istenre való teljes ráhagyatkozással lesz életében először nyugodt és magabiztos.
Szól a Salve Regina, fogynak az éneklők, fémes-hideg surrogással újra és újra lecsap a guillotine. Constance az utolsó. Meglátja a tömegből kilépő Blanche-t, arca felderül, rámosolyog; ő tudta, hogy így lesz… Blanche folytatja a megszakadt imát: „In saeculorum…” A lezúgó acéllap szenvtelen sóhaja után néma csend. És ami velünk marad: az itt rettenete és az odaátra csodálkozó döbbenet.
