Ma már nincs olyan élettudományokkal foglalkozó, komolyabb összefoglaló mű vagy internetes oldal, amely ne említené munkásságát és a nevéhez kapcsolódó evolúciós elméletet. Darwin 1859-ben publikálta A fajok eredete néven ismert könyvét, majd 1871-ben Az ember származása címűt. Közel 150 év távlatából talán mondhatjuk, hogy részben ez a két könyv változtatta meg az egyháznak a világhoz való viszonyát.
A gazdag bankárcsaládból származó fiatalember anglikán lelkészi pályára készült, de igazából nem a metafizika és a lelkipásztorkodás, hanem a természettudományok vonzották. Hosszú utazásai és alapos természetbúvárkodásai során fogalmazta meg, majd öntötte formába fent említett könyveiben a természetes szelekció elvét, amelyet ma evolúciónak hívnak. Bár Darwin maga az evolúció szót nem használta és a természetes kiválasztódásra alapozott biológiai szemlélet sem a sajátja, munkássága olyan médiavisszhangot és támogatást kapott, hogy neve véglegesen az evolúciós elmélethez kötődik. Darwin elméletét hazájában nem fogadta kitörő siker, sőt, az akkor még viktoriánus és Istent félő Angliában meglehetős gúnyolódás tárgyává lett. Az Egyesült Államokban is komoly ellenfelei támadtak a lassan kibontakozó „darwinizmusnak”. Az elméletet népszerűsíteni így nem is igazán az angol, hanem német nyelvterületen kezdték igazán, és ott kapott hallatlan publicitást a „kultúrharc” idején. A hetilapok oldalain és a különféle ismeretterjesztő periodikákban állandóan jelen volt a „fajképződés” elmélete, és újdonságával megdöbbentő hatást gyakorolt a polgári rétegek világnézetére. Az egyház egy ideig nem vette komolyan az evolúciót, és az anglikán módit követve sokszor pellengérre is állította. De a szkeptikussá vált polgári réteg szemében már nem volt képes megcáfolni, mivel a legnagyobb gondolkodó és hívő személyiségek is részben az elmélet hatása alá kerültek. Az egyház későn ébredt rá a kérdés fontosságára, és időbe telt, amíg átlátta, hogy hogyan is kell cselekedni. Bár a természetes szelekciót Darwin idejében még nem sok tudományos eredmény igazolta, sőt, Mendel genetikai kísérletei számos felmerülő kérdésre megadták a választ, a darwinizmus „a legjobb időben” kapott publicitást ahhoz, hogy a szekularizált világnézet teret hódítson a társadalom középső rétegeiben. Kibontakozott a szociális darwinizmus is, amely az iparosodó társadalmak problémáira „tudományos” válaszokat adott. Így a rátermettség mellett a másik kárára való ügyeskedés is teret nyerhetett, és kapott tudományos indoklást az addig talán még egészséges és államilag ellenőrzött versenyszellemben. A hagyományos paraszti rétegekre épülő közösségekhez a darwinizmus nem jutott el, mert az egyház tartotta iskoláit, és nagyszerű munkával sikerült a földműves tömegeket az oltár köré gyűjteni. De az egyházi iskolák államosításával (Magyarországon 1948-ban) nem volt többé világnézeti alternatíva, a földjétől elszakított, városi proletárrá lett tömegek a szekularizált ideológián nőttek fel. A megmaradt egyházi iskolákban pedig kötelező az állami ideológiát tanító könyvek használata.
Az előzőek alapján talán sejtjük, miért volt olyan fontos ez az elmélet a huszadik század során. Sikerült megingatnia a keresztény világkép egyik sarokkövét, a teremtő Isten jóságába és mindenhatóságába vetett hitet, amelyet számos dogma támaszt alá. Ezt a hitet valljuk meg minden vasár- és ünnepnap a szentmise keretében elhangzó hiszekegyben is. Ennek gyökeresen ellentmond a darwinizmusra épített szekularizált filozófia és természettudomány. Az evolúció irányította szekuláris világnézet szerint az életet mindenütt vér és halál, nemiség és a másikon való uralkodni vágyás hatja át. Isten nem jóságos. És Isten nem is mindenható, mert az élet folyama nem az általa teremtett mederben folyik, hanem azt az életért állandó küzdelemben levő élőlények rátermettsége és helyzetkihasználása alakítja. E szemlélet szerint Isten – ha van is – tulajdonképpen tehetetlen. A kezdeti darwinista világkép talán még el tudta fogadni a Teremtőt, és egypár olyan kezdeti és igen egyszerű „fajt”, amelyekből a maiak kialakultak, és ezek keletkezését nem is igen firtatta. Az újabb, már angolszász nyelvterületen kibontakozó neodarwinista irányzat azonban már mindent egyetlen közös ősre vezet vissza, egyetlen őssejtre, amelyből aztán kinőtt az élet fája. Ennek a fának látjuk a leveleit, lélegző lombját az élővilág előttünk pompázó változatosságában. A világi tudományosság statisztikai módszerekre alapuló bizonyítási eljárásai során kizárólagosan anyagelvűvé vált. Oly mértékben, hogy az életet és annak keletkezését is az egyre jobban szerveződő anyag egyik tulajdonságának tekinti. Hogyan értse hát a keresztény ember az evangélium szavait: „az élet az emberek világossága”? Ha elfogadjuk a modern tudománynak ezt a világmagyarázatát, az anyag előtt kellene térdet hajtanunk minden vasárnap.
Az egyházra – és tágabb értelemben a Krisztusba vetett hitre – nézve hallatlan következményei voltak és vannak tehát az evolucionista világnézetnek. A régi üldöztetést – amely legalább éreztette, hogy itt valóban életről és halálról van szó – felváltotta egy látszólag humánusabb, de valójában sokkal rombolóbb hatású propaganda: minden, ami keresztény, az élettől távol áll, a valóságban nincs szerepe: szép kulturális örökség, amelyet ápolni kell, de egy idő után, mint minden hagyomány, ez is elenyészik. Mi tehát a dolgunk? Le kell hajolnunk, és fel kell vennünk a földről a teremtés ikonját. Le kell mosni róla mindazt a sarat, amely a múltban rátapadt. Küzdeni kell érte, hogy a teremtett világban – a természetben – az emberek ne csak a kutatás tárgyát lássák, az anyagot, hanem a teremtő Atya nagyszerű művét, a tökéleteset. Ezt a művet érdemes és kell tanulmányozni a keresztény filozófia szellemében, hogy eredményeinkkel az emberiség jobb sorsát és jövőjét szolgáljuk, és kibontsuk abból az időből, amit az Atya adott nekünk Jézus eljöveteléig. Meg kell teremteni azokat a társaságokat, katedrákat és intézményeket, ahol a teremtést ilyen szemlélettel tanulmányozzák. Alkalmazni, befogadni és a keresztény világszemléletből fakadó módon értelmezni mindazt a nagyszerű természettudományos eredményt, amit az emberiség elért. Csak így lesz jövője az emberiségnek, így lesz élete, így marad meg abban a bőségben, amelyet teremtőjétől kapott.
