Később irodában kezdtem dolgozni, majd huszonöt évesen éreztem a hívást, hogy missziós szeretnék lenni. De nem ismertem semmilyen szerzetesrendet. Plébánosommal közöltem szándékomat, aki a Hermina úti Ferences Mária Missziós Nővérekhez irányított – meséli meghívásának kezdetét Radocsay Jolán M. Aszkelina nővér. 1948. március 19-én ment el bemutatkozni a rendfőnöknek, egy beöltözés alkalmával, és június 11-én lépett be a rendbe. Örömmel végezte a rábízott feladatokat – takarított, mosott, vasalt – és nagyon boldognak érezte magát. „Kaptam egy »őrangyalt« az egyik fiatal novícia személyében, aki arra felügyelt, hogy időben elmenjek az imákra. 1949. június 13-án volt a beöltözésem, utána egy év noviciátus következett. Amíg a kánoni év le nem telik, nem hagyhattuk el a házat” – idézi fel a zárdában töltött első időket a nővér. 1950 júniusában hozzájuk is bekopogott az ávós. Mondta: három napot tud adni a nővéreknek, ezalatt mentsenek, amit tudnak, de ő nem tud semmiről… Magyarázatként hozzátette, hogy ő is állami gondozott volt, a felesége itt volt tanonc… „Június 12-én kellett elhagynunk a zárdát, de így nekem egy nappal kevesebb lett volna a kánoni évből. Ezért a főnöknő megkérdezte: van-e bátorságom itt maradni egy napot egyedül az üres házban? Vállaltam, majd nekem is mennem kellett. A nővérek próbáltak mindenkit elhelyezni, engem egy család fogadott be a Mártírok útján. Ferences harmadrendiek voltak, három gyereket neveltek, így fizetni nem tudtak. Egy hónapig nem jelentettek be, mert féltek. A budai ferencesekhez jártam a reggeli fél hatos misére. Az ajtónyíláson figyeltem a házmestert, aki szemben lakott velünk, mikor nyitja ki a kaput. Amikor bement, én kiosontam. Sietnem kellett haza, hogy mire az édesanya munkába indult, visszaérjek. Amikor egyedül voltam otthon, senkinek nem nyithattam ajtót, ha ők otthon tartózkodtak és valaki csengetett, akkor nekem el kellett tűnnöm a lakásban. Akkor jöhettem elő, ha szóltak. Először még bevásárolni sem engedtek, később már elmentem az üzletbe. Végül bejelentettek, és másfél évig laktam náluk, a gyerekekkel foglalkoztam, és minden házimunkát elvégeztem. Naponta nyolc személyre főztem, mert egy kosztost is befogadtak, és az asszony szülei is tőlünk hordták az ebédet” – emlékszik a nővér a nehéz ötvenes évekre.
Mielőtt a feloszlatás megtörtént, Mindszenty bíboros lelkészséggé nyilvánította a Hermina úti kápolnát. Ennek köszönhetően a kántor, a sekrestyés és a takarító nővér itt lakhatott az alagsorban – nagyon nehéz körülmények között. A szétszórt nővérek sokszor érezhették a számkivetettséget, hiszen előfordult, hogy bár befogadta őket valaki, de kosztot nem kaptak, vagy mosniuk-fürdeniük nem lehetett a lakásnál. Munkát nem szívesen adtak nekik – segélyt se –, azt viszont ellenőrizték a hatóságok, hogy dolgozik-e mindenki, ezért ami adódott, mindent elvállaltak. Akinek éppen nem volt szállása, bejött az egykori rendház alagsorába, előszedett egy szalmazsákot, leterítette a folyosón és azon aludt. Télen legtöbbször nem fűtöttek, legfeljebb néha betüzeltek a vaskályhába. Karácsonykor titokban, zárt templomajtók mögött éjszakai szentségimádást szerveztek.„Letettem egy szakvizsgát gépi kötésből, és sikerült egy kesztyűkötő üzemben elhelyezkednem, ahol két műszakban dolgoztam. Később felvettek az óvónőképzőbe, így mindennap reggel hatra jártam. Ilyenkor háromkor keltem, hogy a szolgálati villamossal beérjek a Belvárosba. Az Egyetemi templomban negyed hatkor Werner Alajos atya mondott misét, aki tudta, hogy az idejáró nővéreknek korán kezdődik a munka, ezért mise előtt megáldoztatott minket. A közeli házban volt a munkahelyem, ahol több rendből való nővér kapott állást egy jóindulatú zsidó nő vezetése alatt. Ez a Mátyáspince melletti épületben volt, így ide jártunk le délben ebédelni. Feltűnt a vezetőnknek, hogy péntekenként nem esszük meg a húst. Ezért javasolta az étterem főnökének, nem kaphatnánk-e valami mást a hús helyett. – Sajnos nem, mert ez a párt nevelőmunkája – hangzott a válasz. Ezután sem ettük meg a húst péntekenként, de annál öntudatosabb lemondás volt számunkra, hogy észben kellett tartani a böjtöt.” Az óvónőképzőben összefutott egykori tanoncukkal, aki tízéves korában került a nővérekhez, és ott kitanulta a főzést és a szabás-varrást. Akkor megtudta tőle odakerülésének szomorú történetét: kislányként ott lakott, Zuglóban, szülei nem szerették, valami miatt összeveszett az anyjával, akkor elszökött otthonról azzal a szándékkal, hogy a Dunába ugrik. A Hermina úton haladva meglátta a nővérek névtábláját, és becsöngetett. A nővérek árva gyerekek gondozásával foglalkoztak, így szeretettel befogadták. Egész életében hálás volt ezért, még felnőttkorában is rendszeresen bejárt, sok mindent kaptak tőle a nővérek, ezzel akarta viszonozni azt a sok jót, amit tőlük kapott. Aszkelina nővér 1951-ben tette le első fogadalmát, majd 1954-ben titokban, csak az elöljáró és egy pap jelenlétében örökre elkötelezte magát Istennek. Idővel alkalma adódott a nyári kántorképzőt is elvégezni, így a hivatalos papír birtokában vállalhatott kántorizálást. „Dolgoztam adminisztrátorként, majd raktárosként a Kórház utcában, itt Túri Lajos atya segített a cipekedésben. Ő nem működhetett papként, mert fiatalokkal foglalkozott, lakáson esketett, keresztelt, ezért be volt írva a személyi igazolványába: csak fizikai munkára alkalmazható. Negyvenöt évesen, betegséggel küszködve műszaki rajzolóként tudott elhelyezkedni egy ismerős segítségével. Nyugdíjba vonulása után a Hermina úti kápolnában kántorizált, és végezte a házimunkát. 1965-ben sikerült a közelben lakást szerezniük, ahol hárman laktak együtt. 1982-ben elöljárónak választották, de az akkori politikai helyzetben semmit nem lehetett tenni. Senkitől sem kapott tanácsot, viszont felelős volt a nővérekért. „Akkoriban csak úgy tudtunk kapcsolatot tartani a külföldi rendházakkal, hogy titkos levelezést folytattunk. Dupla fenekű bonbonos dobozokat gyártottam, így juttattuk ki a híreket a hazai közösség életének eseményeiről, a fogadalomtételekről. Valaki elvitte Ausztriába, és az ottani nővérek tudták, hogy a levelet Rómába kell továbbítani a generális anyának. Szerencsére soha nem buktunk le. Egy alkalommal kimehettem volna Ausztriába a nővérekhez, de behívtak a Belügyminisztériumba. Ott különféle kérdésekkel faggattak: kihez megyek, miért megyek, honnan ismerem őket, hogy fogok fizetni? Végül megjött az értesítés: kérése nem teljesíthető” – meséli a nővér a kommunista idők megpróbáltatásait. Később, a nyolcvanas évek elején már könnyebben lehetett útlevelet kapni, így sikerült kiutaznia egy hónapra Bécsbe és Rómába. 1982-ben egy három hónapos intenzív francia nyelvtanfolyamra indult Párizsba azzal a céllal, hogy a rend hivatalos nyelvét minél jobban elsajátítsa. „Hazajövetelem után több alkalommal meglátogattak az Állami Egyházügyi Hivataltól a lakásomon. Azért jöttek, hogy »gratuláljanak« a tartományfőnöki kinevezésemhez. Érdeklődtek, milyen utasításokat kaptam Rómától. Engem nem utasítanak, mert jól tudják, milyen itt a helyzet – feleltem nekik. – Mit fogok csinálni, hány jelölt és novícia van, tanítok-e hittant? – faggattak tovább. Az egyik ilyen »látogatás« alkalmával hívatlan vendégem nekem szegezte a kérdést: Mondjam meg őszintén, nem kellemetlen nekem, hogy meglátogatnak? – Őszintén megmondom, kellemetlen – válaszoltam. – Miért? – kérdezte csodálkozva. – Azért, mert a tolvajok, rablók, gyilkosok szabadon járkálnak az utcán, maguk pedig az én nyakamra járnak kérdezősködni, pedig én nem csinálok semmi rosszat – válaszoltam.” Ezután már többet nem zaklatták, majd hamarosan elérkezett a rendszerváltás, és 1989-ben két lengyel nővér jött Budapestre. Tárgyalások kezdődtek a rendház visszaadásáról, meg kellett szerezni az eredeti tervrajzokat, mérnökökkel tárgyalt az átépítésről – mindez nagyon megerőltető feladatot jelentett az amúgy is rossz egészségi állapotban lévő Aszkelina nővérnek. A vezetést átvették a fiatalok, a rendház átépítése megtörtént.. „Most már csak fekszem, mert nem tudok járni, a szentmisét az ágyam melletti erősítőn hallgatom, és egész nap imádkozom. A szentáldozásból merítek erőt, és annak örülök, hogy tudok olvasni. Néha meghallgatom a híreket is, hogy imaszándékot gyűjtsek” – fejezi be élettörténetét a nyolcvanhét éves, gyémántfogadalmas Radocsay Jolán M. Aszkelina nővér.
