A rendőr szerencsére nem veszi észre a „bakit”, valószínűleg mit sem tud arról, hogy a létra tetején álló férfi három napja még káplán volt a bazilikában, és az évtizedek óta megszokott köszönés automatikusan jött az ajkára. Ágoston atya, karmelita szerzetes ma a Huba utcai rendházban él, kilencvenkét évesen is fiatalos lelkesedéssel szolgálja a híveket. A szétszóratás idején is hű maradt hivatásához és hazájához. Életéről így vall: 1918. október 19-én születtem az Alföldön, a köttöni tanyán. Az elemi iskolát is a tanyai iskolában kezdtem. Kilencévesen elvesztettem édesapámat, akkor édesanyámmal Kunszentmártonba költöztünk, később a szentesi gimnáziumban tanultam. A Zászlónk című újságot olvasgatva a premontrei szerzetesrend felé vonzódtam, de ők tanítanak, egészségi állapotom miatt azonban én nem voltam alkalmas erre a hivatásra. Egy zarándoklaton Mátraverebély-Szentkútnál az Úr megfogta a kezemet. Addig még nem döntöttem el, hogy milyen hivatást válasszak. Élesen megmaradt bennem annak a délutánnak az emléke, amikor a hegyoldalban sétáltam a fák között, a templomajtó nyitva volt, bent éppen a délutáni litániát imádkozták. Akkor döbbentem rá, hogy Jézust akarom szolgálni. A hivatásomat Halász Imre tanár úr is támogatta. Később is tartottam vele a kapcsolatot. Ő volt az egyik előmozdítója az 1930-as években a kunszentmártoni kármel építésének. Nála találkoztam először 1936-ban Miklós atyával, akinél jelentkeztem, ő azt mondta, hogy az iskolai év befejezése után mehetek Győrbe.
1937. július 2-án utaztam, és Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén, július 16-án már be is öltöztem. Egy év noviciátus következett, Marcell atya volt a novíciusmesterem. Szigorú klauzúrában éltünk, még a templomba sem mehettünk ki. Keszthelyen a premontreieknél kispapként folytattam a gimnáziumot, ott érettségiztem 1940-ben. Szeretettel emlékezem tanáraimra. Kiváló mestereink voltak, mint Szeghy Ernő ciszterci atya, aki dogmatikát tanított. Az érettségi után a teológiai tanulmányok következtek. A háború alatt kijelöltek, hogy Rómába menjek, de az angolok már partra szálltak Szicíliában, én februárra kaptam meg a vízumot, ezért a generális azt írta, inkább maradjak itthon. Mindszenty bíboros szentelt diakónussá 1944 júniusában. A papszentelést előrehozták a háború miatt, akkor már jöttek az oroszok, és mi nem tudtunk visszamenni Keszthelyre. 1944. december 3-án Apor Vilmos püspök négyünket szentelt pappá. Advent első vasárnapján reggel hétkor kezdte a szentelést, fél tízkor volt vége. Megszólaltak a szirénák, ahogy voltunk, fölöltözve a püspök úrral együtt levonultunk az óvóhelyre. Az újmisét a győri karmelita templomban mondtuk négyen egyszerre, mert senki sem tudott hazamenni. Csak júliusban jutottam el Kunszentmártonba. A háború után olyan „vonat tetején utazó” világ volt, az állomásfőnök, akit Gábor atya ismert, segített feljutnom a vonatra. 1945. július 16-án volt otthon az újmisém. 1945 őszén Budapestre küldtek, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytassam tanulmányaimat. Európa-hírű tudósok tanítottak. A biblikumot Pataki Arnold tanár úrnál végeztem, Schütz Antal professzor már nyugdíjas volt, de néha tartott előadást nekünk, Horváth Sándor volt a fundamentális teológia oktatója, előadása alatt a sérült tető miatt néha előfordult, hogy beesett az eső, és a professzor úr esernyővel a kezében föl-alá járva magyarázta a fundamentálist. 1950-ben a rend föloszlatásakor Keszthelyen az egyik atya helyett tanítottam a dogmatikát. Nyár elején már mindenki összecsomagolt a rendházban, ugyanis számítottunk rá, hogy jönnek értünk. Megbetegedtem, sérvem volt, Szűcs doktor átküldött a kórházba. Onnan néztem hajnalban, amikor Jézus Szíve ünnepén elvitték a premontrei szerzeteseket zárt, ponyvás teherautóban, ugyanis a kórház és a rendház szemben van egymással a Tapolcai úton. A győri karmelita atyákat is elvitték Tihanyba. A föloszlatáskor száztízen voltunk karmeliták. A sors különlegessége, hogy a budapesti rendházban a leltárt az átadáskor is, és amikor 1989-ben visszakaptuk, akkor is én írtam alá.
A szétszóratás után a Huba utcában csak három édestestvér karmelita maradt: Gábor és Imre atya, valamint Avertán testvér. Aki tudott orgonálni, kántorként alkalmazták a plébánosok. Volt, aki a családjához ment, kapcsolatot nem tudtunk egymással tartani. A Szent István-bazilikában a prépost úr fogadott be, mint kisegítő káplánt. A rendházban nem lakhattam, az Andrássy út 8. szám alatt a házmester adott egy padlásszobát, onnan jártam át a bazilikába három éven át. 1953-ban Szent István ünnepén Beresztóczy Miklós tartotta az ünnepséget, jól ismert engem, együtt ebédeltünk ezen a napon. Ebéd után kimentem gyóntatni. Ekkor nyomták a kezembe a levelet, amelyben az állt, hogy sem kisegítést, sem más papi tevékenységet nem végezhetek, zárt ajtók mögött mondhatok csak szentmisét. A prépost úr megengedte, hogy karácsonyig még az esti misét mondjam, de édesanyám megbetegedett, elveszítette a látását. A házfelügyelő, akinél laktam, segített elhelyezkedni a Hunyadi téren lévő villanyszerelő-karbantartó műhelyben. 1953. augusztus 23-án már villanyt szereltem. Később a Háziipari Szövetkezetben dolgoztam, ahol ezerötszázan voltunk szerzetesek, és Szolidaritás néven önálló szövetkezetet alapítottunk. A nővérek a családtagjaikkal otthon dolgoztak, Budapesten hét központi műhelyünk volt. Mindig imával kezdtük a napot. Gépeket javítottam, villanyt szereltem, lábhajtós gépeket motorizáltam. 1958-ban jogosítványt szereztem, öt kocsit kaptunk, az egyiket én vettem át Bécsben, ezzel hordtuk szét a szabott árut a részlegekbe: Kecskemétre, Szegedre, Mezőkövesdre, Bakonygyepesre. A kommunista állam hagyott bennünket dolgozni, ugyanis nagyon szép dolgokat készítettünk, amelyeket pult alól adtak el a ruházati boltok, az áruházak ragaszkodtak hozzánk. 1954-ben engedélyt kaptam, hogy miserenden kívül misézzek a karmelita templomban. Hajnalok hajnalán keltem, ezt annyira megszoktam, hogy még most is korai kelő vagyok. Elimádkoztam a zsolozsmát, és a fél ötös trolival utaztam a Huba utcába. A trolivezető már annyira ismert, hogy ha nem álltam a megállóban, akkor várt egy kicsit. Öt órakor miséztem a Jézus Szíve-oltárnál – a Szűzanya-oltárnál pedig Marcell atya. Utána mentem dolgozni. Nagy erőt adott, hogy amikor már háromévenként Nyugatra lehetett utazni, akkor a rendtársaimmal meglátogattam a karmelita rendházakat, ez felfrissítette a hivatástudatomat. Mindig hazajöttem, mert a szétszóratás éveiben itthon volt a helyem, a szerzetestársaim között. 1978-ban nyugdíjas lettem. A pesti ferenceseknél szükség volt gyóntatóra, örömmel vállaltam négy éven át. Aztán a XXIII. János Szeretetotthonban voltam gazdasági vezető. 1989-ben pedig visszajöttem ide, a Huba utcai kármelbe. Mátraverebélyen az Úr fogta meg a kezemet, és nem engedte el a mai napig. Megtapasztaltam, hogy önmagunk erejéből nem vagyunk képesek semmire, a Jóisten kegyelme adott erőt ezekhez az évekhez. Neki köszönhetjük, hogy szerzetestársaimmal együtt hűek maradtunk fogadalmunkhoz, mert az emberi méltósághoz hozzátartozik, hogy megőrizze a hivatását mindörökké.
