Egyévi magántanulás után előbb a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban, majd a bécsi konzervatóriumban folytatott énekművészi tanulmányokat. 1992-ben tért haza, amikor főszerepet kínáltak neki a Don Pasquale című operában – Pécs akkoriban még önálló operatársulattal rendelkezett. Kilencévi társulati tagság után 2001-ben meghívták a budapesti Operettszínházba, ahol a Cigánybáró címszerepében mutatkozott be. 2002-ben az Operaház stúdiósa lett, s ettől kezdve a ma szokásos szerződéses formában a Magyar Állami Operaházban szerepel.
Az évad vége felé beszélgetünk. Különös világban élünk: egyszerre érzéketlen, már-már durván nyereségarcú, keményszívű a kor, ugyanakkor mégis feltörnek a túlérzékenység könnyen hamis irányba elcsorgó forrásai. Ilyen körülmények között kell a művésznek egyensúlyt tartania. Milyen egy énekes – magyar énekes, teszi hozzá hangsúllyal Haramza László – közérzete? Amikor azt látjuk, sztárok bukkannak elő hirtelen, a hírverés homlokterébe kerülnek, majd eldobják őket – nem lehet enyhébb kifejezést használni —, s jöhetnek újabbak…
Haramza László tűnődik, pontosságra törekszik, nem szeretne a manapság oly divatos szóbeli elragadtatottság és elragadottság hibájába esni. „Ha a Magyar Állami Operaházban szűkülnek a lehetőségek, ez azt jelenti, hogy a mi művészi pályánkon másutt már korábban elfogyott a levegő. A mai gazdasági rendszer egyre kevesebbet visel el az intézményes művészeti tevékenységből.”
Kivár, majd azt mondja: „Mintha a megtűrés kategóriát jelentő part felé sodródnánk.” De máris hozzáteszi: „Tisztában kell lennünk a keretekkel, s a magunkban megérlelt értéket ilyen körülmények között szükséges érvényre juttatnunk – ez az egyetlen túlélési lehetőség.” Felkacag, majd kiigazítja önmagát: „Túlélés – túlzó kifejezés… Az énekesnek feladatai vannak. Ne sajnáltassuk magunkat, tudomásul kell vennünk, olyan helyzetbe kerültünk, amikor ismét tisztázni kell bizonyos alapkérdéseket a művész társadalomban elfoglalt helyéről és lehetőségeiről. Világosan kell megfogalmaznunk azokat az üzeneteket, amelyek az énekművészet segítségével közvetíthetők.” S már a „nagy megértésről” beszél: „Az evangelizáció során a történelemben mindig olyan nyelvet kellett találni, amellyel a többség közösségként, és minden egyes ember külön is megszólítható.”
Azt mondja, a művésznek úgy kell élnie, mint aki a bozót mögött lesben áll. Észreveszi a körülötte lévő világ változásait, „nem is lenne normális, ha minden beágyazottan működne”. Az Operaházban a hagyományos társulati rendszer megszűnik, a magánénekesek többsége megbízási szerződéssel vagy vállalkozóként dolgozik a dalszínházban.
Nem okoz ez létbizonytalanságot? Hívják az énekest, vagy nem, szerződést kötnek vele adott szerepre, vagy nem. „Ha valamilyen gazdasági vagy társadalmi ok miatt meg is szűnik a korábbi – egzisztenciális és művészi szempontból egyaránt biztonságot adó – társulati rendszer, nekünk akkor is azt kell tisztáznunk, mi az énekes dolga ebben a helyzetben.”
Majd tárgyilagosan hozzáteszi: „Nem az énekes dolga, hogy az intézményi rendszer formájáról és működtetéséről gondolkozzon. Magyar operaénekesként mindenkinek elsőrendű feladata és vágya, hogy legjobb képességeit az Operaház színpadán mutassa meg. Ha a szervezeti és gazdasági – s ezekkel összefüggésben óhatatlanul a személyi – küzdelmek mezejére téved, előbb-utóbb belefullad művészi lehetőségeibe.”
Minden alkalmat megragad művészi törekvései kifejezésére: a zeneirodalom és a közönség iránti szolgálattól vezérelve ugyanúgy a legmagasabb szintű feladatnak tekinti a bármely más színházban vagy az önálló dalestjein való fellépést, mint az operaházi szereplést. Szakrális művekből összeállított műsora különös élménykapcsolatot jelent a tenorhang és a lélek hite között.
Művészi pályáján – ezt gyakorta hangsúlyozza – különösen fontosnak tartja a lelki késztetést: „Ez áll az első helyen. Az énekesnek zárt belső világából estéről estére ki kell lépnie, s megmutatnia önmagát. Olyan műfaj ez, amelynek a megnyilvánulási készség az alapja. Állandó fizikai és lelki készenléti állapotot követel, miközben az énekes mindig bizonytalanságban marad önmagával kapcsolatban: sikerül-e azon az estén, azon a hangon megszólalnia? A művészi élmény átadásától vezérelt határtalan kifejezési vágy segítheti ebben.”
Nálunk még ma is hiányzik a művészi menedzselés átfogó rendszere, ami más országokban természetes módon működik. A magyar énekesek nem úgy nőttek fel, hogy az ügynökségek „gondolkodnak” helyettük és érdekükben, gondoskodnak színházakról, szerepekről, fellépésekről. Enélkül hogyan lehet léteznie egy énekesnek? Üljön otthon, s várja, hogy majd hívják, ha gondolnak rá, ugyanakkor legyen naprakész abban a pillanatban, amikor előveszik…? Növekszik a művészi-szakmai és egzisztenciális bizonytalanság, s a művészek olykor riadtan kiáltanak fel: baj van, valamit tenni kell! De kinek szólnak az ilyen kiáltások? „Elsősorban általános hangulati kifejezést fogalmaznak meg. De a művésznek nem ez a küldetése. Hitvallónak kell lennie, s a maga értékrendje szerint, amely nemigen különbözhet a művészet legnemesebb, igazságra irányuló küldetésétől, önmaga legjavát kell adnia. S ha ilyen elvek vezérlik a gyakorlatban, akkor a művészi folyamatban megvalósul a csoda: az érték önmagától életre kel.”
Az érett művész jól tudja, a személyeskedő, s ezáltal tényekkel alá nem támasztott, leginkább elégedetlenségből, türelmetlenségből, sértődöttségből táplálkozó megnyilvánulások sehová nem vezetnek, s a végén az egyén magára marad.
Érdekes párhuzamot említ Haramza László, amellyel a mostani, mindenféle művészi feszültséggel terhes viszonyok között erkölcsi alapállását fogalmazza meg. Kétségtelen, hogy a mind nyomorúságosabb gazdasági körülmények kiélezik a helyzetet, s olykor bizony a művésztársakat is szembeállítják egymással. „A ferences gimnáziumban a diktatúra idején mintegy »zárt rendszerben « éltünk. A művészeti élet is valamiképpen ilyen rendszernek fogható föl. Tudtuk, mi történik az internátus falain kívül, s milyen ártó hatások irányulnak felénk. Az atyák mégsem mondták nekünk soha egyetlen szóval sem, hogy adott esetben menjünk ki, és az első alkalommal indulati módon válaszoljunk a támadásokra és méltatlanságokra.”
Az operaéneklés világában is mindenki azt szeretné, ha őt foglalkoztatnák, s neki csak azzal kellene törődnie, hogy legjobb önmagát nyújtsa a színpadon. Ilyen értelemben az operaéneklés valóban kiáltás… – de ennek a kiáltásnak, tér vissza előbbi gondolatához Haramza László, a szeretet és a megbocsátás talaján kell állnia. „Különben félrehangzik az egyébként legnemesebb szándék is. Sokan vagyunk külsős társulati énekesek, akiknek szerepkörét és karakterét jól ismerik a szakmai vezetők. A gazdasági elvonások következtében, sajnos, egyre inkább szűkülnek a színpadi jelenlét korábbi formái, s felerősödik a rivalizálás bizonyos szerepkörökben. Csak a türelmes megértés, az előállított produkció és a művészi-emberi szempontok együttes figyelembevétele segíthet ezen.”
Haramza László, mint korábban említette, magyar operaénekesnek tartja magát. „Hála Istennek, sok értékes opera és zenei anyag született magyar nyelven és magyar lélekkel. Számos olyan, sok-sok áldozatot vállaló kollégát ismertem meg, akik hosszú évek óta szolgálják a magyar operajátszást vidéken és Budapesten egyaránt. Szolgálják az egyetemes és nemzeti művészetet – ha egyesek számára talán patetikusan hangzik is ez… Én is így gondolkodom, s ismét hangsúlyozom: csak a művészi és emberi tisztességre szabad hagyatkoznunk, ez jelenti az erkölcsi színpadot.”
