Tilosban az ökörszemmel

Áprilisban vagy májusban harsogó madárdal fogadja az ide látogatókat, most, szeptember 17-én, csend honolt a hatalmas fák között. Az első hang egy tőkés réce hangos „háp-háp”-ja volt. Több kis csoportban vagy harmincan úsztak a tóban, de a máskor oly békés és nyugodt madarak valami miatt izgatottnak tűntek, állandóan változtatták a helyüket, a tó egyik sarkából a másikba repültek. Gyönyörű, napsütéses, amolyan késő nyári idő volt, eleinte teljes szélcsend, később időnként kisebb szélrohamok borzolták a fák ágait. Szeretem a hatalmas tölgyeket, kőriseket és platánokat, melyek jelentős részére akár a koronáig is felfut a repkény. Indái nagyszerűen kapaszkodnak a kőrisek vagy a tölgyek rücskös kérgén, a sima törzsű platánokon csak kezdeményeket láttam. Elindulnak felfelé, de legfeljebb egy méterig jutnak. A napsütötte részen virágzott a repkény, rengeteg méh és más rovar látogatta.
Az igazi lombszíneződés még nem indult meg, de a levelek szép zöld színe már megfakult, és ha mozdult a szél, néhányan már elindultak, kerengve hullottak a földre. A sziget üres volt, de aztán észrevettem egy madarat a mocsári ciprusok körül. A távcsőbe nézve az egyik kedvencemet, a vörösbegyet láttam. A földön ugrált, időnként felült a légzőgyökerek valamelyikére, bókolt egyet. Aztán újra a talajon keresgélt. Kifelé jövet egy hétpettyes katicabogárral ütköztem. Egy szélroham az ingemnek röpítette, ahol megkapaszkodott. Eléje tartottam az ujjamat, mire engedelmesen rámászott, aztán a körmöm hegyén széttárta piros fedőszárnyait, és elrepült.
Nem vettem észre a tiltó táblát, és egy, a látogatók elől elzárt sétányra tévedtem. Ennek köszönhettem az ökörszemet. Jellegzetes cserregésére figyeltem fel. Nem volt messzebb tíz méternél, de olyan ügyesen bujkált a patak menti sűrűben, hogy csak egy villanásnyira láttam.
Amikor legutóbb itt jártam, a nagy tisztásokon eldózerolták a vakondtúrásokat, egyet sem találtam. Azóta újra megjelentek a fekete kupacok, amelyek pontosan mutatják, hogy merre vezetnek a fekete bundás állat alagútjai a felszín alatt.
Csókák hangját hallottam, zöld küllő kiáltott, majd nagy fakopáncs szállt egy hatalmas fa kinyúló száraz ágára. Ott ült néhány percig, aztán továbbrepült. Mint mindig, most is több helyen hallottam a csuszkákat, néhány méternyire mellettem vonult a bokrok között egy kis őszapócsapat. A hosszú farkú madárkák végigkutatták az ágakat, finom cserregő hangon tartották a kapcsolatot egymással, és lassan eltűntek a szemem elől. Tibor közben a sokadik szép képét készítette a tóról. Még nem száradt meg egészen, nem tette el, így aztán a kapuban a pénztáros hölgy is megcsodálhatta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..