Egyre több európai országban szélesedik az a réteg, amelyet a szakirodalom migrációs háttérrel rendelkezők csoportjainak nevez. Bevándorlók több nemzedéke van jelen a gazdagabb országokban. Miközben az első hullámban érkezők már nyugdíjaskorúak, beszélik a befogadó ország nyelvét, gyermekeik, sőt unokáik ott végezték iskoláikat, tehát beolvadtak szüleik vagy nagyszüleik választott hazájának társadalmába, addig az újabban és legújabban érkezők már egy egészen más világpolitikai környezetben váltanak hazát, s új országukban gyakran elszigetelt és radikális közösségekbe tömörülnek. Igyekeznek mindent megtenni azért, hogy eredeti kultúrájukat és vallásukat megőrizzék a vendéglátó ország fenyegető másságától. Olyannyira, hogy saját meggyőződésüket sokkal erőteljesebben képviselik, mint otthon maradt társaik.
A mind kevésbé homogén európai országok társadalmát és politikáját egyre nagyobb és egyre sürgetőbb kérdések elé állítják a radikálisok szaporodó összecsapásai. A konkrét esetek kríziselhárításai mellett, mögött a demokratikus berendezkedés alappillérei válnak kérdésessé. Az alapvető szabadságjogok igénye és a radikális csoportok együttélésének lehetősége ráadásul egymástól eltérő nemzeti és nemzetközi érdekek feszültségében vetődik fel, a gyakran botránykrónikás média közvetítésében.
Bibó István René Girard francia vallástudóshoz hasonlóan abban látja az európai társadalomfejlődés lényegét, hogy a konfliktusok erőszakos kezelése helyett demokratikus intézmények teszik lehetővé a szabadság kortárs megvalósulását. Az európai gondolkodás és politikai gyakorlat mindkét szerző szerint jelentős fejlődésen ment keresztül, ami elsősorban a kereszténység kultúrájának köszönhető. Annak a kultúrának, amely sohasem mond le a szabadság tökéletes törvényéről (Pál apostol), ami a szeretet. A törvényhozói és végrehajtó hatalom tiltásai lehetnek túlzóak vagy éppen engedékenyek, ám a szabadság jogát és felelősségét az embernek magának kell élethosszig tanulnia és viselnie – itthon is.
