„Tiéd a dicsőség!”

Rá kellett döbbenjek: a „kedves” Jolanta lényegesen több ábrándos provence-i mesénél, néhány behízelgő áriánál, egy nagy kettősnél és egy lendületes finálénál. Mosolygok azon, hogy Csajkovszkijt – nyilván A diótörőből kiindulva – könnyűnek mondják-gondolják. Általános vélekedés. Csak részben igaz, felületesen nézve/hallgatva bizonyos műveit. Valójában feltétlen népszerűsége bosszanthatja a „zeneakadémiai oktatókat” is, akik ezért nem vagy alig tanítják a lekezelt komponistát. Utolsó operája, a Jolanta jó példa az említett félreértésekre. A pszichológiai finomságokat feltáró mesedráma lényegében egyetlen könnyedsége a zárójelenet emelkedett derűje…

A történet (Henrik Hertz színműve alapján) egy lovagkori – a XV. században játszódó – francia legenda: René király egy virágoskerttel övezett kastélyban, elzárva őrzi-vigyázza világtalan lánya békéjét. Úgy véli, ha Jolanta nem tud fogyatékosságáról, nem beszélnek előtte a fényről, a színekről, a teremtett világ szépségeiről, megőrizheti tiszta, külső benyomásoktól mentes boldogságát. A darab indítása hosszadalmas expozíció: Jolanta hálás környezetének, kiváltságosnak érzi sorsát, érthetetlen, már-már terhes számára a vele való túlzott törődés, a figyelmes gondoskodás. Aztán René az orosz zeneirodalom egyik legszebb basszus monológjában osztja meg fájdalmát (velünk): magát okolja lánya állapotáért, Istenhez kiált, hogy miért nem őt, a bűnöst, miért az ártatlant érte a baj… Egy mór orvost hívat, tőle reméli Jolanta meggyógyítását. Ibn-Hakia viszont csak akkor vállalja a lány kezelését, ha azt előbb rádöbbentik „másságára”. Ahhoz ugyanis, hogy a beavatkozás reménnyel-eredménnyel járjon, Jolantának tudnia kell állapotáról, és akarnia kell a gyógyulást.


René azonban, félve a kudarctól, megtiltja lánya „felvilágosítását”. Aztán az élet, pontosabban a várt romantikus fordulat oldja meg a problémát: Vaudémont gróf, burgundi lovag – aki barátjával, Robert herceggel bolyong a hegyekben – a titkos kertbe merészkedik, ahol rögtön beleszeret az ott szendergő Jolantába. Az ezt követő „beavató” szerelmi kettős egyike a legkülönlegesebb operai duetteknek: Vau démont rádöbben Jolanta vakságára, miután a lány összekeveri az érintés alapján számára teljesen egyforma virágokat, a vörös és a fehér rózsákat. A lovag a tilalomról nem tudva erre „ódákat zeng” neki a teremtés első tettéről, a fényről, a színekről, a szépről… Jolantát az ismeretlen fogalmak magyarázatain keresztül mélyen megérinti a valóság, de fél is az ismeretlentől, addigi „biztonságának” elvesztésétől. Amikor azonban a belépő René király halállal fenyegeti meg a titkot feltáró Vaudémont grófot, Jolanta gyógyulni szeretne, vállalja a megpróbáltatást. Ibn-Hakia elvégzi a műtétet, és rövidesen hozzák a hírt: Jolanta lát!

A Metropolitan említett bemutatójához, a darab nemzetközi „boomjához” igazítva jelentette meg év elején a Deutsche Grammophon Jolanta-CD-jét a New York-i előadásban is fellépő Anna Netrebko nevével reklámozva, aki az utóbbi években világszerte számos hangversenyteremben, színházban és fesztiválon énekelte a Csajkovszkij-opera címszerepét. A dupla lemezen megidézett 2012-es esseni Jolanta-koncerten Emmanuel Villaume vezényelte a Szlovén Filharmonikus Zenekart és a kamarakórust. Az est fegyelmezett, tán túlzottan is „steril” felvételének közreműködői között többen is vannak, akik szerepet játszottak a darab újkori sikertörténetében. Vitalij Kowaljow (René király) és Alexey Markov (Robert) ma már a nemzetközi élvonalhoz csatlakozott ukrán, illetve orosz művészek közé tartozik. Jóllehet Sergey Skorokhodov időközben afféle Vaudémont-specialistává lépett elő, nem könnyen veszi fel a versenyt a lengyel sztártenor, Piotr Beczała alakításával, aki – Alexey Markov mellett – a Met HD-közvetítés legnagyobb meglepetése volt. Beczałával ugyanakkor korábban már készült egy Jolanta-CD, így az „igazságosság” (és a praktikum is) úgy kívánta, hogy ezúttal a szentpétervári pályatárs alakítását örökítsék meg emblematikus szerepében.

A Jolanta legtöbbet idézett részei közé tartozik a minden közreműködőt felvonultató kórusfinálé. Az opera ezen a ponton a szó szoros és átvitt értelmében kivilágosodik. A himnikus hangvételű zárójelenet a nehéz sorsú, depresszióval küzdő, a másság poklaira érzékenyen reagáló Csajkovszkij meglepő hitvallása lett. Utolsó üzenetei között – a VI. („Patetikus”) szimfónia rezignáltsága előtt – még egy fényes adoráció a Teremtőnek: „Tiéd a dicsőség!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..