A Hollandiban rejlő sokszínűséget, összetettségét jól példázza a 2013-as zürichi előadás felvétele, amely idén jelent meg DVD-n a Deutsche Grammophonnál. A magyar származású Andreas Homoki, a svájci dalszínház új intendánsának bemutatkozó rendezése olyan világba vezet, amelyre aligha gondolnánk e zenedráma kapcsán. Az 1920-as években zajlik a cselekmény; nincs kikötő, szabad tér, nincsenek vitorlások és matrózok… – csak egy art decós épületbelső, valahol a gyarmatokon, talán Észak-Afrikában. Egy hajózási társaság elegáns, faburkolatú irodájában hivatalnokok tereferélnek. A koloniális környezetre részben a fekete kontinens kereskedelmi útvonalait feltüntető hatalmas térkép utal, illetve az „üzletember” Daland (Matti Salminen) színes bőrű szolgája… – aki később fellázad „urai” ellen.
A hollandi (Bryn Terfel) különös fantom, mintha A Karib-tenger kalózaiból ismerős Jack Sparrow kicsit idősebb, megtörtebb figurája tűnt volna fel a tőkések között. Ősi törzsi jelekkel tetovált, szőrkabátos idegen. Ismeretlen és vad erők ura. Masszív, rettenthetetlen figura. Megfoghatatlan: hol betévedt külföldiként sétál a szobában, hol pedig „észrevétlenül” feltűnik vagy éppen eltűnik az izgága hivatalnokok szürke gyűrűjében.
Az említett realitások ellenére nincs hiány kísérteties momentumokban: mozdulnak a falak; kizökken az idő, meglódul vagy éppen visszafelé pörög az óramutató a holdként világló számlapon… A viharos tengert ábrázoló festményen – vitorlást billegtetve – tajtékozni kezdenek a hullámok, amikor Daland lánya, az elátkozott, megváltásra vágyó hajósról ábrándozó Senta (Anja Kampe) elénekli uniformizált „irodistatársainak” a tengerész szomorú balladáját.
Alig érinti viszont a Homoki-féle koncepció Eriket, a vadászt (Marco Jentzsch). Mondhatni, hogy ő az egyetlen hagyományos szereplő az operában. Erik eredeti karakteréhez hűen előbb szelídebben, máskor aggódóan és fenyegetően szeretné elnyerni gyermekkori szerelme, Senta kezét… – aki a darab végén (a hollandi eltűnése után) az ő puskájával lövi agyon magát.
A sikeres „partraszállók” képviselői telefonon invitálják mulatozásra a holland kapitány embereit. A piaci befolyásukat növelő gyarmatosítók féktelen vigadozása odáig fajul, hogy cukkolják-gúnyolják, majd lefogva alkohollal itatják le Daland fekete (muszlim) szolgáját. A „válaszcsapás” nem marad el, Wagner „kísértetjelenete” leszámolássá alakul. Az inas törzsi harcosként lép elő. Tűz és pusztítás. Felizzik és elhamvad a hatalmas Afrika-térkép, lesből indított nyílvesszők találnak célba, megritkítva a gátlástalan, ám ezúttal riadtan szűkölő-futkározó „kapitalistákat”. Homoki színpadán – a zenével párhuzamosan – mintha egy lehetetlen némafilm kockái peregnének. Érdekes vízió. Érdekes…?!
Az Alain Altinoglu által vezényelt Philharmonia Zürich pontosan tudja és teszi a dolgát. Hallani azért ennél lényegesen izgalmasabb Hollandit is, de baj nincs, és majdnem minden megszólal, aminek meg kell szólalnia; ahogy a zürichi opera – „szürkeségre” kárhoztatott – kórusa is jól állja a sarat. A főszereplők pedig igazán kitesznek magukért, sőt az az érzésem, mintha vetélkedés folyna köztük, hogy ki győzi jobban erővel. A rezignált-hidegvérű Terfel és a lelkesen feszülő Kampe hangorkánjával még a veterán finn basszus, Matti Salminen is igyekszik felvenni a versenyt, bőszen öblögetve Daland szólamában. A közönség szempontjából dicséretes mértékvesztésnek egyetlen hátulütője, hogy olykor mindhármuk hangjában érződnek a fokozott igénybevételből fakadó fáradás – és Salminen esetében a tisztes kor – jelei; a matériákban feltűnő apró maszatok, szöszök, finom karcok jelzik, hogy néha nem ártana egy kis önmérséklet.
A megváltásmotívum nélkül, Senta öngyilkosságával hirtelen és keményen záruló zenedráma ezúttal Kelet és Nyugat feszültségéről regél. Kissé erőltetetten, csikorgó koncepcióval, de kétségtelenül aktuálisan. Egy mesterműbe tulajdonképpen még ez is belefér.
