Krisztus missziós parancsát talán hallhatjuk úgy is, mint a kérését hozzánk: „Ha valóban hiszel bennem, ha valóban számítok neked valamit, akkor a kincset, amelyet neked adtam, ne rejtsd véka alá, add tovább másoknak is!” A Krisztus utáni első évszázadokban teljesen természetes volt, hogy az evangélium örömhírét minden keresztény igyekezett továbbadni. Mennyire fontos volna újratanulni a hitnek ezt az alapvető gesztusát! Milyen fájdalmas az, hogy sok keresztény emberről a legközelebbi ismerősei, munkatársai sem tudják, hogy Krisztus tanítványa. Milyen szomorú, hogy ha egy munkahelyen vagy másutt Istent, Krisztust vagy az evangéliumot gyalázzák – ami egyre gyakrabban előfordul –, sok keresztény csak mélyen hallgat. Talán azért is, mert alig ismeri a hitét, nincsenek is szavai, amelyekkel szelíden, de határozottan megvallhatná, megvédhetné azt. Minden felnőtt kereszténynek súlyos kötelessége, hogy ismerje a hitét, és igyekezzen bátran tanúságot tenni Krisztusról.
Egy libanoni család az Egyesült Államokba került. A nagymama gyakran ölbe vette az unokáit, és a közel-keleti keresztények szokása szerint az evangéliumot énekelte nekik arabul. (Kairó kopt keresztények által lakott városrészeiben is hallani néha esténként, hogy a keresztény családokban esti imaként éneklik az evangéliumot a templomi liturgikus dallamok szerint, amelyeket fejből megtanultak.) Az egyik unoka később azt mondta, hogy gyermekkorának egyik leghatalmasabb, legmeghatározóbb élménye ez volt: a nagymama ölében ülni, és ámulva hallgatni az evangélium gyönyörű mondatait.
Abban az amerikai kisvárosban, ahol éltek, bevándorló ellenes hangulat alakult ki. Az egyik banda egy este felgyújtotta a házat, ahol a család élt. Először az összes olyan tárgyat, amelyek Libanonra és a kereszténységre emlékeztettek, gúlába hordták és meggyújtották az udvaron, azután pedig a házat borították lángba. A családtagok kiszaladtak az égő épületből, és döbbenten nézték pusztuló otthonukat. A nagymama nem volt sehol, hirtelen megrettentek. Azután megkönnyebbülve látták, hogy feltűnik az utcasarkon, éppen az esti miséről jött haza.
Két héttel később a család együtt volt egy ebéden, lehettek vagy hetvenen. A fiatalabb férfiakban tombolt a keserűség, a harag és a bosszúvágy. Az ebéd az asztali áldással kezdődött. A nagymama mondta az imát. Amikor befejezte, a nagy csöndben még hozzátette: „Gyűlölet soha ne lakjon a szívetekben. Gyűlölet soha.” A családtagok döbbenten hallgatták, aztán néhány perc alatt visszazökkentek abba az evangéliumi kerékvágásba, amelyben addig is éltek. Vajon a mi családjainkban van-e helye az evangéliumnak, Istennek, az ünnepnek, a hitnek? Vagy a szinte állandóan bekapcsolt televízió foglalja el a családi szentély központi helyét, eleve lehetetlenné téve minden kicsit is komolyabb, őszintébb beszélgetést? Tudnak-e a szülők, a nagyszülők a hit tanúi lenni gyermekeik, unokáik számára?
