„Ugye, hogy igazam van…? De hiszen maga is tudja…!” Egyre többször játszódik le a fentihez hasonló jelenet egy-egy kereskedelmi tévécsatorna ilyen-olyan beszélgetős, kibeszélős, megbeszélős, félrebeszélős… műsorában. A vendég egyre többször egy alkoholista ember, akit a műsorvezető – az „egészséges” társadalom képernyőre felkent prófétájaként – esetleg némi együttérzést mutatva, de erkölcsi szózattal tesz az arctalan társadalom ítélőszéke által megállapított helyére: minél mélyebbre. Hiszen ez kell a népnek. Hozzávalók néhány millió személytelen nézőre: mind borzalmasabbra feszített történetek, legalább egy csipetnyi botrányszag, az egész nyakon öntve néhány csepp könnyel. S persze az alap: pár ezer forintért szereplésre bírható, „züllött” emberek, akiknek emberbaráti – „szigorú, de igazságos” – alapon a fejére lehet olvasni: bűnös vagy! Ők pedig ilyenkor megsemmisülten révedezve csak néznek a kamera mellé. Az inkvizíció és a cirkusz sajátos, posztmodern kori ötvözete villódzik a szemünk előtt.
S ami a fecsegő felszín alatt a legsúlyosabb fertőzést jelenti: egy alapjaiban téves szemléletmód tévés tömegek fejébe sulykolása. Még el sem sikerült feledtetni az emberekkel, újra meg újra beléjük oltják annak tudatát, hogy az alkoholizmus bűn. Erkölcsi kérdés, mint a bankrablás vagy a garázdaság. S a népbutítás oltárán áldozati eszközként használható az élete szélén ténfergő alkoholista ember, akit – ahelyett, hogy segítséget nyújtanának neki – néhány percre felkapnak, hiszen ahhoz elég „cikisnek” látják őket, hogy egy rövid ideig biztosítsák a nézettséget.
Munkatársaimmal a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálatnál hosszú évek óta többek között azon fáradozunk, hogy a társadalmi, s azon belül az egyházi gondolkodásnak is részévé váljék a felismerés, amelyre a szenvedélyek pusztításával, annak elhárításával, megállításával foglalkozó addiktológiai szakemberek már régen eljutottak: az alkoholizmus betegség. Nem etikai kérdés, hanem gyógyítható kór, amelynek persze erkölcsileg értékelhető következményei is vannak. A szabadulás felé vezető, nehezen járható úton csak erről az alapról lehet elindulni. Egyre romló anyagi lehetőségeink közepette is ennek szellemében igyekszünk segíteni. Közösségben: embertől emberig, szenvedéstől szenvedésig, megalázottságtól a mindenkit megillető méltóságig haladva.
Nem aprópénzen vett magamutogató szereplésre és némi lelki fröccsre van szüksége ezeknek az embereknek, hanem a szégyenüket elrejtő baráti közelségre. Nem néhány reflektorosan megalázó percre, hanem a visszaesések, elbukások ellenére is kitartó kísérésre. A lassú fejlődéshez hosszú évekre. Nem ostoba okoskodásra, hanem a bajukat ismerő és értő szóra. Jelenlétre.
Nekünk, keresztényeknek az is volna a dolgunk, hogy az ember istenadta méltóságát segítsük megőrizni, s ha elveszett, visszaszerezni. Ennek az is része, hogy az olykor kicsit sem vonzó elkóborolt bárányokat se engedjük át a hajdanvolt vásári mutatványosok csodabogár-felvonultató tévés utódainak. Akiknek semmi sem drága, sőt, a lecsúszott egzisztenciák megvásárlása meglehetősen olcsó mulatság egy kereskedelmi csatorna számára. Csak a folyamatos utánpótlásról kell gondoskodni, hogy kameraindulásig elegendő emberanyag gyűljön a stúdióba. Egyik munkatársamat a közelmúltban felhívták telefonon egy tévétársaságtól, hogy tudna-e közvetíteni alkoholista embereket a műsorukba. Hiszen ők érzékenyek a rázós témákra. S nem félnek a brutális őszinteségtől. Igaz, nem emberbaráti megfontolásból. Hanem hogy a néző egy jót moralizálhasson, átérezve, hogy ő mégiscsak jó, de legalábbis jobb, mint „azok” ott, a képernyőn. S máris megkapta a virtuális bizonyítványt: változása szükségtelen. Csak ki ne kapcsolja a készüléket! Egy a lényeg: tapadjon a tévé képes felére. Persze egy kereskedelmi csatornának ez a dolga: a nézőmaximálás. De legalább ne bújtatnák magukat az emberért aggódás köntösébe.
S mi a helyzet velünk? Ha kereszténynek valljuk magunkat, nem lehetünk pusztán nézők. Nem lehetünk arctalanok. S ne is a nagy számokkal, a tömegekkel foglalkozzunk, vagy a saját „nézettségünkkel”. A magunk környezetében kellene elkezdenünk – vagy folytatnunk a figyelmes jelenlétet. És próbáljunk személyesen, tisztelettel, elfogadóan közeledni – a bajbajutottakhoz, a kellemetlenekhez is. Mindazokhoz, akikkel – talán nem véletlenül – utunk során találkozunk.
A szerző a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkész vezetője
Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat 1035 Budapest, Kórház u. 37.
Tel./fax: 242-2330
E-mail: kozpont@kaszlelkikozpont.hu
Honlap: www.kaszlelkikozpont.hu
