Imavirrasztás papjainkért – A budapesti régióban működő katolikus karizmatikus közösségek papjainkért, szerzeteseinkért tartottak imavirrasztást február utolsó péntekén a Margit körúti ferences templomban. Az éjszakába nyúló szentségimádás előtt a plébánia nagyböjti programján is részt lehetett venni az esti szentmisét követően a Ferences Szegénygondozó nővérek tanúságtételeit hallgatva.
Marianna nővér és rendtestvérei arról beszéltek, hogy Assisi Szent Ferenchez hasonlóan – aki Jézust látta meg a leprásban – ők is a szegényekben, a betegekben és az egyszerű, hűséges, mindennapi helytállásban Istent szolgálják. A Szűzanya lelkületével a szeretet megannyi formájában: a gyengédségben, a szabadon rendelkezésre állásban, az ítélkezés nélküli meghallgatásban, a bánat és öröm megosztásaiban lehetnek szerzetesként is sok ember lelki édesanyjai.
„Önmagunkból adjunk többet embertársainknak és Istennek; merjünk jót tenni, időt ajándékozni!” – javasolta Horváth Achilles plébános a szentségimádás bevezetőjeként. A világítást szerényebbre csökkentik, földereng az Oltáriszentség szelíd fénye a monstrancia arany sugárkoszorújával. Termékeny csend borul a templomban maradókra, a virrasztókra.
A szentély betelik vágyakozással; a boltozat hajlásában a vigyázó, barokk angyalkák a mennyei eufória néma mozdulataival emlékeztetnek arra: ami az embernek ezer év, Istennek egy pillanat. Vigasztalás ez a dermesztő hideget lehelő térben, az idő különös lassulásában. Szinte megáll a gyertyák lángolása; a gondolatok folyama szétbomlik, hogy teret engedjen a felfoghatatlan isteni jelenlétnek, az ébren álmodásnak – ki tudja, meddig…
Egyszer csak mozgolódás támad, a zenészek készülődnek; fölerősödő, gyorsuló dalba fognak: „Felemeljük kezeinket, így dicsérjük szent neved! Ó, Hatalmas…” – megmozdulunk, sorra fölállunk a padokból, magasba kívánkozik énekünk, ahogy karjaink is. Hangos fohászok indulnak: „Urunk, az első szerelem lángolásával töltsd el papjaink szívét, áldd meg, oltalmazd meg őket, hogy hozzád vezessenek minket! Add, hogy észrevegyük, milyen nagy kincsek ők nekünk! Köszönjük szent életüket, köszönjük, hogy általuk szentségeidet adod…”
Újra és újra fölzeng a dallam, betölt mindeneket az égi-kedves muzsika: „Uram, neked adom szívem, szerelmed legyőz engem. Uram, szeretem kereszted, szívedben élek! Választottam, jobb nálad egy nap, mint ezer nap tőled távol. Úgy szeretem a te házadat, a te jelenléted…” Nézem, egyre nézem, ahogy az ostyában mosolyog Jézus, majd följebb fut szemem: az angyalgyerekek látszólag rezzenéstelenül járják tovább fodros fátylakkal hullámzó, örökkévaló táncukat…
