Tetovált evangélium
Fotó: Deanne Fitzmaurice/Washington Post

 

Az idén október elsején indult ­kötőszó.blog.hu evangélikus magyar közéleti oldal egy amerikai lelkésznőre hívta fel a figyelmet. Bence Áron írása Nadia Bolz-Weberről igencsak elgondolkodtatja az olvasót. Az újprotestáns lelkésznő Denverben szolgál, mégpedig olyan emberek között, akik valóban mindenhonnan kilógnak. Drogosok, alkoholproblémákkal küzdők, homoszexuálisok alkotják a gyülekezet „kemény magját”. De a közösséghez (egy ideje) a kertvárosi, jól szituált családosok is csatlakoztak.
A lelkésznő – akinek külseje első ránézésre (és másodikra is) inkább sokkoló és provokatív, mintsem bizalomgerjesztő – elképesztő népszerűségnek örvend. Testét bibliai témájú tetoválások tarkítják. Csuklóján a lutheri hitvallás díszeleg: Simul iustus et peccator (Egyszerre igaz és bűnös). Gyülekezete a House for All Sinners and Saints (Minden bűnös és szent háza) nevet viseli.
Nadia Bolz-Weber fehér, középosztálybeli, fundamentalista keresztény családból származik. Fiatal lányként azonban gyakorlatilag minden ellen fellázadt, amit a szülei képviseltek, így a vallás ellen is. Kommunákban élt, kirúgatta magát a főiskoláról, különböző szereket próbált ki, alkoholista lett. Évekkel később elvonókúrára ment és letette a poharat. Lelki otthonra pedig az újprotestáns egyházban lelt. Megtérésében nagy szerepet játszott egy teológushallgató, Matthew Webber, aki ma már a férje.
Nadia egy halálesetet követően kapott elhívást a lelkészi életre. Miután leszokott az alkoholról, stand-up műsorokkal kereste a kenyerét egy klubban. Amikor egy jó barátja és munkatársa öngyilkos lett, őt felkérték, hogy búcsúztassa el az Amerikában szokásos módon. Elvállalta, és egyszer csak szembetalálta magát egy csomó összetört életű, mégis értékes emberrel. Cinikus értelmiségiek, szenvedélybetegek, keresők néztek vissza rá, vigaszt és biztatást várva tőle. Nadia megérezte Isten közelségét. Ugyanakkor rádöbbent arra is, hogy a jelenlévők semmilyen egyháztól nem remélhetnek befogadást. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat: ő lesz a lelkészük.
Későbbi férje biztatására elvégezte a teológiát, és szülővárosában, Denverben megalapította a mindenkit befogadó missziói gyülekezetét. Kezdetben csakugyan a kitaszítottak és a különböző egyházakban helyüket nem találók kopogtattak be hozzá: istenkapcsolatra vágyó homoszexuálisok, transzneműek, volt bűnözők, kábítószerfüggők.

A meglepetés akkor érte Nadiát, amikor istentiszteletein megjelentek a gazdag és jólfésült kertvárosi hívek, a „mintaéletet” élő családosok is. Előttük sem zárhatta be a gyülekezet kapuját. A denveri közösség igazi olvasztótégellyé vált.

Ezután joggal gondolhatnánk, hogy a lelkésznő istentiszteletei a megszokottól eltérőek, kísérletezők és formabontók. Esetleg olyanok, mint egy rock-koncert. Ez azonban tévedés. Amerikában már egyébként is kifulladt vagy kifulladóban van (egyébként idehaza szintén) a beatmise, a beatistentisztelet. A fiatalok is szívesebben énekelnek ősi keresztény himnuszokat, amelyeknek örök üzenete és letisztult dallamvilága egyszerűséget és időtlen reményt sugároz. Így van ez Nadia istentiszteletein is.
A lelkésznő elfogadással és irgalommal viszonyul a XXI. századi nagyvárosi emberek életéhez, kérdéseihez, problémáihoz. De hű a lutheri tanítás lényegéhez is.
Természetesen a nem mindennapi külsővel rendelkező és olykor keresetlen szavakat is használó lelkésznő nem lehet minden pap és lelkész számára követendő példa, és nem is kell, hogy az legyen. Bizonyára saját egyházán belül sem ért vele mindenki mindenben egyet.

Ráadásul nekünk, katolikusoknak, akik nem fogadjuk el a női papságot, egészen távoli, bizonyos szempontból teljességgel elképzelhetetlen a Nadia Bolz-Weber-jelenség.

Ugyanakkor az, amire a denveri lelkésznő és gyülekezete felhívja a figyelmet, mindenképpen elgondolkodtató. Hiszen a mintakereszténység és a mintakatolicizmus még mindig túl szabályos keretei közé Magyarországon sem mindig fér bele mindenki. A kérdés már csak az: ők hová menjenek?

„Az egyetlen, amit tehetek, hogy beszélek a megtörtségemről és a hitemről. Hiszen megtörtségünk az, ami valóban összeköt bennünket egymással és Istennel. A sebhelyeden keresztül tudsz kapcsolódni valakihez, és így vagy képes azt mondani neki: – Nem vagy egyedül. S az a fura helyzet, hogy valójában sokkal erősebb vagy a gyengeségeidnél. A gyengeségeiddel meg kell birkóznod. De szeretett személy vagy, s ez erőt ad neked. Ezáltal változhat meg minden.
Életem legnagyobb részét én is azzal töltöttem, hogy ezt nem hittem el. Pokolian erősnek akartam tűnni. Nem szerettem volna, hogy az emberek lássák, gyenge vagyok, nem akartam megmutatni a törékenységemet. Mégis akkor találtam rá az igazi erőmre, amikor engedtem, hogy sebezhető legyek, még akkor is, ha ez ellen küzdöttem egész életemben. Ezek az emberek sebezhető lelkésszé formáltak engem, mert erre van szükségük.”
Nadia Bolz-Weber

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..