Félreértés ne essék, ez nem Loach következetes baloldali meggyőződéséből fakad, inkább a sematikus, már a történet kezdetén nyilvánvaló szerepleosztásból. Az 1930-as évekbeli ír szabadságküzdelmek kulisszái közé helyezett cselekményben a feddhetetlen szabadgondolkodó, a naiv álmodozó, az aggódó rokon és a begyöpösödött ókonzervatív karaktereit mind egy szálig kipipálhatjuk, s amikor a főhős szájából elhangzik egy-egy „elvtárs”, már tudjuk, az egyház képviselője kizárólag a másik – a rossz – oldalra kerülhet. James Gralton (Barry Ward) nem akar mást, csupán kultúrházat nyitni a falu népének, hogy afféle önképzőkör formájában nevelje és szórakoztassa földijeit.
Sheridan atya (Jim Norton) persze nem tűrheti, hogy egyháza elveszítse az oktatás és a szabadidő felügyeletének monopóliumát, így minden eszközzel igyekszik ellehetetleníteni a „veszélyes eltévelyedést”. Nem kétséges, kettejük közül kié rendezőnk szimpátiája, aki kisrealista stílusát is elegánsan, meggyőző rutinnal veti be a cél érdekében, ám szereplőiből nem sikerül árnyalt figurákat faragnia. Mi több, az állítólag igaz történeten alapuló forgatókönyvön végül átütnek az ellentmondások: az ír ellenállást jelképező katolikus egyház suttyomban a brit érdekeket látszik védeni (tehát nemcsak maradi, hanem kétszínű is), sőt kiderül, hogy a vallási-kulturális érvek mögött valójában kőkemény anyagi érdekek húzódnak (amolyan osztályharcos módra). A falusiak spontán földfoglalásáról tehát el kellene hinnünk, hogy nemzeti szabadságharc, ez azonban ugyanúgy kevéssé következik az előzményekből, mint a plébános eltúlzott keresztes hadjárata, egy régi szerelem szomorkás felidézése vagy a fejleményeket számba vevő gondterhelt válságtanácskozás.
Fejleményeket ugyanis csak a szereplők látnak, Loach nekünk nem mutatja meg, mi történik az ír vidék és a lelkek titkos hadszínterein. A Tiltott táncok így egy tekintélyes életmű betetőzése helyett csupán tétova sasszé.
