Testvérek a halálban (II.)

Az egyik ilyen csapatot a II. világháborúból ismert Erwin Rommel vezette. Caporettónál nem az olasz főhaderő, hanem csak kisebb egységek állomásoztak, viszont az Isonzó völgyéből a két hegyvonulat között itt is ki lehet jutni a Pó-síkságra, ezért esett a választás erre a területre. A támadást eredetileg október 23-ára tervezték, de a katonák fáradtsága miatt vártak még egy napot. Utólag kiderült, hogy bölcs döntés volt, mert 24-ére virradóra esős, ködös idő ereszkedett a völgyre, ami még nagyobb meglepetéssé tette az amúgy is titokban előkészített támadást, illetve erősítette a gázgránátok hatását. A Caporettónál harcoló 2. olasz hadsereg a védekezés kilátástalanságát látva elmenekült a frontvonalról. A nagy létszámban előrenyomuló Monarchia-beli és német csapatok gyors tempóban haladtak előre. A visszavonuló olasz csapatok a Tagliamen tónál készültek fel a védekezésre, de az előrenyomuló ellenséges csapatokat itt sem tudták megállítani.

 Caporetto, azaz Kobarid kisvárosa ma egy gyönyörű Alpok-alji település hangulatával és vendégszeretetével fogad. Már messziről látszik a templom tornya, közelebbről a szűk kis kacskaringós utcák, a nyitott spalettájú ablakok, szinte kivétel nélkül mind muskátlival díszítve; a kisvárosi éttermek és a számos hegyi és vízi túrára invitáló iroda között csupán a várostáblánál felállított ágyú emlékeztet arra, hogy itt dúlt a világháború nagy csatája. Ha távolabbról érkezve fölfelé nézek, egy másik templomot is látok. Úgy fest, mintha egy nagyobb kápolna volna, amely egy méretes kálváriadomb tetején áll. Közelebb érve aztán kiderül, hogy valóban egy keresztút stációi mentén tudunk feljutni a templomocskáig, amely az olaszok itteni kálváriájának állít emléket: a templom talapzata tömegsírt rejt. A boltíves táblák a sírkövek, rajtuk számtalan név szerepel. Itt is sokan vesztették életüket, mint a Nagy Háború megannyi csatájában. A kálvária tetejéről mesebeli kilátás nyílik az Isonzó völgyére és a másik mellékvölgyre, amelyen keresztül végül a központi hatalmak összevont serege áttörte a frontot. Idén ezen a környéken is sok eső esett, de a helyiek elmondása szerint itt mindig üde zöld a környék, csak a felhők kékje és az Isonzó smaragdja rajzol színfoltot a tájba. A természet zöldje a közel száz év alatt elfedte, benőtte az egykori csaták nyomait. De a számos túraútvonal, ami fel, az Alpok magasabb régióiba, vagy lefelé, az Isonzó mentén vezet, lépten-nyomon a háború maradványait rejti. A már összedőlt cavernák, a fűvel, mohával benőtt lövészárkok, védvonalak még a figyelmetlen túrázónak is feltűnnek.

Visszaérve Kobaridba, érdemes ellátogatni a világháború emlékeit bemutató múzeumba is, amelynek egyik különlegessége, hogy egy elsötétített teremben filmet nézhetünk meg a caporettói áttörés részletes történetéről, akár magyar szinkronnal is. A tárlat másik érdekessége egy terepasztal, amelyen felülről láthatjuk a domborzatot, az egyes hadtestek, tüzérségi állások és telefonvonalak helyét, mintha csak a háborús stratégiát tervező főtisztek munkájába nyerhetnénk bepillantást. Felkészült idegenvezetőink segítségével, illetve a korábban megnézett dokumentumfilm alapján könnyebben el tudtuk képzelni, hogyan is történhetett a csata. A frontvonal egyes eseményeit a múzeum további termei mutatják be, emléket állítva az élő emberi roncsokká sebesült hadirokkantaknak, a szörnyű körülmények között megfagyott katonáknak és a sípszóra induló gyalogsági rohamban golyófogókká vált fiataloknak.


Utunkat ezek után az olaszok vereségének színhelyéről a magyarok nemzedékeinek emlékében élő Doberdó-fennsík, a népdalban is megörökített „doberdói nagy hegy”, a Monte San Michele felé vettük. Az innen magasba ágaskodó ágyúk, az utánpótlás biztosításában kulcsszerepet játszó Schönburg-alagút maradványai és a hegy tetején álló emlékmű a véres harcokat idézik: az olaszok és a magyarok testvérekké lettek a halálban. Erre a gondolatra épült Bíró László katonai ordinárius beszéde is, amelyet a hegytetőn bemutatott szentmisében mondott el. A püspök felidézett egy történetet, amely a fronton töltött karácsonyról szólt. Az egyik katonai alakulat feldíszített egy még álló fenyőcsonkot, gyertyákat erősített rá. Amikor a másik fél a távolból meglátta, hogy mit csinál az ellenség, beszüntette az ágyúzást. – Hasonlóan szívszorító történet az is – folytatta Bíró László –, hogy amikor az olaszok valamennyi lelkészüket elveszítették, megkérték az osztrákokat: „adjanak kölcsön papot” a halottak tisztes temetéséhez. A püspök szavai szerint a frontharcok mindennapjaiban is megmutatkozott ez a testvériesség, amely végül a halálban teljesedett be. A San Michele-hegyen sokan helyeztek el koszorút a zarándokok közül, többek között egy idős férfi is, akinek a nagybátyja – még az ő születése előtt – harcolt itt. „Megfagyott. Nem volt hős, de mi mégis úgy gondolunk rá” – mondta a bácsi, aki a többi százhúsz zarándokkal együtt könnyes szemmel énekelte a népdalt: „Felmegyek a doberdói nagy hegyre…”

 

A hegyen az itt járt számtalan zarándok és emlékező sétautat taposott ki. Itt még szinte érintetlenül állnak a lövészárkok, a kőfalak, és láthatóak a Schönburg tábornokról elnevezett alagút bejáratai is. 1915 végén fúrták keresztül a Monte San Michele kúpját, hogy a másik oldalról biztonságosan megközelíthető legyen a védővonal. Az alagút egy része mára már beomlott, de az itt található múzeum betekintést enged a most már lezárt rendszer egykori működésébe. Következő megállónk – egy rövid ima és gyertyagyújtás erejéig – a szomszédos San Martino del Carso volt, ahol a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred gúlája áll. A vasárnapi szentmisét Visintini falucskában, egy egyszerű ház udvarában mutatta be a tábori püspök. Ez az udvar rejti a kápolnát, amelyet a harcok közepette a magyar katonák kezdtek el építeni. 1918. november 11-én került volna sor az istenháza felszentelésére, de akkorra az osztrák–magyar hadsereg kénytelen volt visszavonulni. A későbbiekben istállóként, tárolóként használták az épületet, mígnem 2009. május 29-én ökumenikus szertartás keretében öt püspök, köztük Bíró László áldotta meg a felújított magyar kápolnát a hősök napja alkalmából. Az ünnepségen részt vevő Sólyom László személyében első alkalommal rótta le kegyeletét magyar államfő az Isonzó menti csaták magyar halottai előtt.

A szentmise végén a magyar kápolna tövében emléktáblát helyezett el a Misszió Tours zarándokiroda nevében a szervező, Budai László. A táblát megáldotta Bíró László püspök, és itt is koszorút helyezett el Jakab István, az országgyűlés alelnöke, aki elmondta: nemcsak politikusi, de személyes kötelességének is érezte, hogy lerója kegyeletét az elesett katonák sírjainál. „Az állami protokoll és a szívből jövő főhajtás egybeesett” – fogalmazott a politikus, aki hangsúlyozta: ez nem politikai, hanem nemzeti ügy, és ezért személyes, családi érintettségtől függetlenül minden pártnak és felekezetnek, minden magyarnak kegyelettel kell emlékeznie a száz éve elesett katonákra.

A Misszió Tours zarándokiroda legközelebb október végén indít hasonló kegyeleti utat az Isonzó-völgyi emlékhelyek felkeresésére az I. világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából.

Fotó: Lengyel Ákos