Egy évszázaddal ezelőtt kezdődött az I. világháború, amely a frontok mérete és a belépő országok száma, valamint a rengeteg áldozat miatt akkoriban a „Nagy Háború” nevet kapta. A Katolikus Tábori Püspökség és a Misszió Tours zarándokiroda szervezésében nemrégiben háromnapos kegyeleti zarándoklat indult az Isonzó partjára, felkeresve a számos ütközet helyszínét és az elesetteket rejtő temetőket, tömegsírokat. Bíró László püspök vezette a zarándoklatot, amely a budapesti Hősök teréről indult az ismeretlen katona sírjának megkoszorúzásával, és Visintiniben, a magyar kápolnában bemutatott szentmisével ért véget. A résztvevők között ott volt Jakab István, az országgyűlés alelnöke, aki a püspökkel együtt koszorút helyezett el a megemlékezések helyszínén, és tolmácsolta a magyar nemzet köszönetét.
Az Isonzó jelenleg Olaszország és Szlovénia határán folyik, Szlovén neve Soča. Korabeli beszámolók szerint a csodálatos smaragdzöld vizű folyó, amelyben ma fiatalok fürdenek, és a divatos folyami sportnak, a raftingnak hódolnak, egykor egészen vörös volt az elhunyt katonák vérétől, akiknek holtteste olykor akár több hétig is temetetlenül hevert a parton. A folyó mentén tizenkét ütközet zajlott. A front 1915-ben nyílt meg, amikor Olaszország hadat üzent a Monarchiának. Habár az olaszok korábban szövetséget kötöttek a központi hatalmakkal, nem akartak bekapcsolódni a háborúba. Később, a londoni egyezménnyel vették rá Olaszországot, hogy hadba lépjen az antant oldalán: garantálták számára az Isonzón túli területeket, Isztriát és a dalmát partok egy részét. Olaszország ezzel szinte beltengerré tehette volna az Adria északi részét. Ilyen érdekektől vezérelve Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Az olasz tervek szerint az Isonzó felé támadó hadsereg a folyó átlépése után kettévált volna: az egyik hadtest folytatta volna útját Karintia, a Dráva felé, míg a másik délre, Trieszt és Isztria irányába vonult volna. Az olasz támadás azonban 1915. június 23-án elakadt az Isonzó folyónál, mivel a Monarchia csapatai keményen ellenálltak. A térségbe vezényelt katonák – a korabeli feljegyzések szerint – arra számítottak, hogy mire lehullanak a falevelek, ők is hazatérnek, de legkésőbb karácsonyra ismét otthon lesznek. Ám a tizenkét isonzói csata több mint két évig tartott. Lassan világossá vált, hogy hosszú távra kell berendezkedni, és a hátországnak még sok tízezer katonát és megannyi fegyvert, lőszert és élelmet kell biztosítania a harcok befejezéséig.
A táj ma már nem mutatja a véres évek nyomát. A százéves fényképeken látható kopár domboldalak, az egykor csupán néhány kiégett fatörzs alkotta növényzet mára dús erdővé és hamisítatlan alpesi tájjá gyógyította magát. Ám a figyelmes szemlélő gyakorlatilag bármelyik erdős, bozótos területen felfedezheti az egykori „cavernákat”, azokat az üregeket, amelyeket a katonák vájtak földbe és sziklákba, hogy azok akár több éven keresztül menedéket és szálláshelyet jelentsenek számukra, miközben a fejük felett süvítettek a lövedékek. Ezekben az üregekben és a lövészárkokban is sokan lelték halálukat. Egy jól irányzott ágyúgolyó vagy a hegyről lezúduló kőomlás itt is könnyen végezhetett velük. Bíró László beszédében kiemelte: a katona soha nem akar gyilkolni, hanem mindig a békéért küzd. Az Isonzó völgyében most valóban béke honol: az üde hegyi táj, a smaragdzöld folyó, a kis zegzugos utcákkal tűzdelt falvak csendesen élik mindennapjaikat. A néhány ezer fős települések mellett azonban több tízezres tömegsírokat rejtenek a domboldalak, még mindig találni errefelé töltényhüvelyeket, és a helyi lakosság körében nemzedékről nemzedékre öröklődnek a közelben folyt véres harcokról szóló történetek. A zarándoklat során az első, már a Nagy Háborúhoz köthető állomásunk Fogliano-Redipuglia kettős települése volt. A foglianói részen található az Osztrák–Magyar Monarchia temetője, ahol 2550 síremléken név is szerepel. A sírkert főhelyén, a hétezer ismeretlen katona csontjait fedő sírkőlap felett egy kis emlékmű áll. Ennek német szövege Bedécs Gyula Az I. világháború emlékezete című könyve szerint a következőket tudatta: „Itt fogadta be a győztes Itália testvéri szeretete az ismeretlenség fényében az osztrák–magyar hadsereg hétezer vitézét, akik a hazájukért estek el.” Az emlékművet a közelmúltban felújították, s a munkálatok során a „győztes Itália” kifejezésből a „győztes” jelzőt a „baráti” szóra cserélték. A zarándokok közül sokaknak személyes, családi kötődésük volt az isonzói fronthoz. A temetőben Bíró László egy katonai ládából összeállított tábori oltáron mutatott be szentmisét. A szertartást követően a rokonok a 2550 névből megkísérelték felkutatni hozzátartozóik nevét. Volt, aki virágot, nemzetiszínű szalagot helyezett el ismerőse sírkövén, s akadt, aki csak szótlanul nézte a rengeteg elesett katona emlékhelyét. „Hoztam én is koszorút, de nem tudom, hol helyezzem el, melyik temetőben” – mondja az egyik zarándok, miközben elmeséli, hogy nagyapja nem tért vissza a Nagy Háborúból. „Csak annyit tudunk, hogy itt, az Isonzónál harcolt, de hogy mi lett vele, hogyan halt meg, melyik ütközetben, arról senkinek nincs tudomása.”
Következő állomásunk kettős mementóhoz vezetett a redipugliai településrészen: a Mussolini által építtetett hatalmas emlékműhöz és a vele szemben található emlékparkhoz, ahol ágyúkat és egyéb harci eszközöket állítottak ki. A legtöbb ezek közül a diósgyőri gyárban készült. Egy kálváriára hasonlító, stációjellegű emlékoszlopokkal szegélyezett út visz fel a park legmagasabb pontjára, az Aquilából ideszállított ión oszlophoz. Az út mentén a hadtestet felépítő egyes hadosztályok kaptak külön emléket: alpesi katona, kerékpáros, utász, gyalogos, lovas, tengerész és a többi. Most valamennyien egy sírban nyugszanak, az emlékparkkal szemben. A Mussolini- féle tömegsír, amely nagyjából százezer elesett katona maradványait őrzi, szinte csak lépcsőkből áll. A tetején három kereszt mutat az ég felé, előtte pedig egy hajólánc fekszik, arról a rombolóról való, amely a tengerről lőtte a magyar katonákat. A lépcsők oldalában bronzlapokra írva az elhunytak nevei sorakoznak, és valamennyi lépcsőfokon ott szerepel a híres „Presente” felkiáltás. Az olasz hadseregben ugyanis névsorolvasáskor az elhunyt bajtárs nevéhez érve valaki mindig felel helyette, hogy „Jelen!”, így jelezve, hogy az olasz katona holtában is a hazáját szolgálja. E „Presente” felirat látható a pápalátogatásra készült plakáton is – Ferenc pápa szeptemberben keresi fel a véres csaták helyszínét.
Bíró László püspök az olasz katonákról emlékezett meg itt. Így fogalmazott: „A háborúnak akkor van vége, amikor a másikért is tudunk imádkozni, amikor rá is hősként tudunk tekinteni. Emlékezzünk a sok szörnyűségre, és tanuljunk a néma halottak hangos kiáltásából, tanuljuk meg, hogy a háborúnak csak vesztese van” – mondta a püspök, azért fohászkodva, hogy a jelenleg dúló háborúk mielőbb békés véget érjenek.
A Katolikus Tábori Püspökség és a Misszió Tours zarándokiroda által szervezett kegyeleti zarándoklat során további emlékhelyeket is meglátogattunk. Az Új Ember következő lapszámában az isonzói csaták végét jelentő caporettói áttörés helyszínét mutatjuk be, illetve felmegyünk „Doberdó nagy hegyére”, a San Michele-hegyre, amelyet hősiesen védtek a Monarchia katonái. Megkoszorúzzuk a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred San Martinó-i gúláját, és beszámolunk a Visintiniben található magyar kápolna történetéről is.
