– Említette az elsődleges megelőzést. Mit értsünk ezen?
– A prevenciónak két formáját – az elsődlegeset és a másodlagosat – különböztetjük meg. Az elsődleges megelőzés azt jelenti, hogy kiiktatjuk az életünkből azokat a tényezőket, amelyek a rák kialakulását elősegítik. Ezek közül legfontosabb a dohányzás és az alkoholizmus, különösen a kettő együtt, valamint a mozgás, a fizikai aktivitás hiánya, a túlsúly, végül a fizikai-kémiai-biológiai tényezők szerepe. Több mint kétezer rákkeltő kémiai anyagot tartanak ma számon. Ez felhívja a figyelmet a vegyszerek használatának veszélyeire a mezőgazdaságban. Léteznek például hormonok által provokált daganatok, tehát nem mind – egy, hogy azokat az állatokat, amelyeknek a húsát elfogyasztjuk, hormonnal kezelik-e vagy sem. Ezenkívül egyre inkább felértékelődnek a vírus eredetű daganatok. A humán papilloma vírusról (hpv) bebizonyították, hogy egyértelműen a méhnyak rák okozója.
– Ha jól tudom, ennek megelőzése érdekében kötelező védőoltás bevezetését tervezik az érintett népcsoport, elsősorban a fiatal nők körében.
– Fokozatosan vezetik be, s ennek óriási a jelentősége. Nemcsak amiatt, mert ezzel mintegy évi 450–510 közötti méhnyakrák miatti halálozást meg lehet előzni, hanem azért is, mert a hpv nemcsak méhnyakrákot okozhat, hanem éppen intézetünk egyik kutatócsoportja bizonyította, hogy a szájüregi-, garat- és gégerákok 36–48 százalékában a daganatsejt DNS-ében (örökítőanyagában) ki lehet mutatni a vírus egyes fragmenseit (részeit). Az említett daganatok felét hpv-eredetűnek tarthatjuk, de ugyanígy a végbélnyílás-, a vastagbélrák, a végbéltumor, a hólyagtumor, illetve a nyelőcsőtumorok jelentős részében is oki szerepe van a hpv-nek. Ez máris morális kérdést vet föl, mert vírusról lévén szó, szexuális úton is terjedhet. A keresztény értelemben vett párkapcsolatoknak rákmegelőző tényezőként is rendkívül nagy jelentőségük lenne.
– A rákbetegségek kialakulásában az egyik legfontosabb kockázati tényezőként a táplálkozást szokták említeni.
– A szakirodalom úgy tartja, a táplálkozásnak rendkívül magas, mintegy 70 százalékos szerepe van a daganatok létrejöttében. A táplálkozás egyúttal összefügg a fizikai aktivitással és a túlsúllyal is. Ezek a tényezők elválaszthatatlanok egymástól, de külön-külön is előidéző okok lehetnek. Az ember energiabevitelével lépést kellene tartania a mozgásnak, éppen azért, hogy ne alakuljanak ki azok a zsírrétegek, amelyek például a kémiai rákkeltő anyagokat az évtizedek során felhalmozzák és raktározzák.
– Van-e olyan genetikai adottság, amely egy népcsoportra jellemző lehet a daganatok kialakulásával összefüggésben?
– A daganatok létrejöttében csekély arányban játszanak szerepet az öröklött tényezők, inkább a rákra való hajlam jellemző egy-egy népcsoportra. A különböző népek, kontinensek esetében jelentős különbségek mutatkoznak azzal kapcsolatban, hogy melyik szervben alakul ki gyakrabban rák az egyik helyen, mint másutt. Hogy mennyire nem jellemző egy-egy népcsoportra a genetikai örökség, arra példaként említeném: Japánban viszonylag ritka az emlőrák, mert a japán hölgyek keble kisméretű, kicsi a mirigyállományuk. Az Amerikába áttelepült japánok körében – akiknek az ottani életforma hatására megnőtt a testsúlyuk, ezzel együtt a zsírréteg, a mirigyállomány is az emlőben – jelentősen magasabb az emlőrák előfordulásának aránya, mint Japánban.
– Manapság divatos, a közgondolkodásban elterjedt fölfogás, miszerint a betegségek kialakulása a lelkiállapotra vezethető vissza, így pszichés, akarati úton meg is gyógyíthatók.
– A daganatok esetében közvetlen módon nem lehet kimutatni ezt. Az utóbbi tíz-tizenöt évben a diagnosztika rendkívül gyors fejlődése alapján többé-kevésbé ismerjük a rák kialakulásának mechanizmusát. Ami aztán terápiás következményekkel is járt, hiszen így jelenhetett meg a célzott terápia. A beteg sejt örökítőanyagában lévő elváltozásokat, amelyek elindították a rákos átalakulást, ma már nagyon sok helyen blokkolni lehet; még nem elég helyen, de ez jelenti a jövő kutatási témáját.
Egyértelműen ki kell tehát jelentenünk: a rák nem lelki betegség. Következésképpen az oki terápia sem pszichiátriai vagy pszichológiai. A rákos átalakulás egyes pontjainak leblokkolása jelenti az onkológiai terápiát, amelynek legeredményesebb formája ma is a sebészi beavatkozás. Ha ugyanis teljes mértékben el tudjuk távolítani a daganatot, akkor az nincs ott. A daganat gyakran adhat áttétet, ami később jelentkezik, távoli áttétek esetén pedig a sebészi módszerek alkalmazásának lehetősége már korlátozott. Ezért rendkívül bonyolult diagnosztikus és terápiás eljárást alkalmaz a korszerű tudomány arra a legalább 220–250 rákszövettani típusra vonatkozóan, amelyeken belül is további variációk fordulhatnak elő.
A lelki, tudati tényezőknek azonban közvetett módon óriási jelentőségük van. A nagyon magas rákhalálozások egyik oka Magyarországon az, hogy a betegek későn fordulnak orvoshoz. A legfontosabb prognosztikai faktor (előrejelző tényező), hogy mennyire korai szakaszban kezdődhet meg a beteg kezelése. Négy csoportba osztjuk – előrehaladottsági fok szerint, az áttétképzés figyelembevételével – a daganatokat. Ha az egyes stádiumban jelentkezik például egy gégerákos beteg, 95 százalékos valószínűséggel egyszer és mindenkorra meg lehet gyógyítani. De ha a negyedik stádiumban, akkor ugyanez az arány már csak 20-30 százalék körül mozog, a fej-nyaki sebészet rendkívül gyors fejlődése ellenére is.
Az emberek sokszor azért nem fordulnak időben orvoshoz, hogy véletlenül se szembesüljenek rákos betegségükkel. Pedig ha korai stádiumban diagnosztizálni lehet a betegséget, amikor sem tünetet, sem panaszokat nem okoz még, viszont ott van az ember szervezetében, akkor rendkívül jó eredménnyel lehet gyógyítani – sokszor jobb eredménnyel, mint egy perforált vakbelet.
– Nyilván a másodlagos megelőzés, a szűrés fontosságára világít ez rá.
– A szűrés a társadalom egy jól meghatározott csoportjára vonatkozik. Ennek központilag szervezettnek és finanszírozottnak kell lennie. Az érintett korcsoportot, illetve népességcsoportot be kell hívni szűrésre, majd időnként vissza kell hívni, s lényeges, hogy rendelkezzünk a felfedezett betegség gyógyításának feltételeivel. Ezek Magyarországon mind rendelkezésre állnak. A legfejlettebb országokban is három, népcsoportot érintő szűrés lehetséges: az emlőrák, a méhnyakrák és a vastag-, illetve végbélrák esetében.
Magyarországon a méh nyak rákszűrésnek régi, évtizedes hagyománya van. De a részvételi arány még ma is igen alacsony, nem éri el a 20 százalékot. Így a szűrés népességszintű hatékonysága nemigen jelentkezik. Ezért – mint említettem – 450 és 510 között mozog a méhnyakrákban évente meghaltak száma. Finnországban két évvel ezelőtt egyetlen nő halt meg méh nyak – rákban, ő is bevándorló volt. A skandináv nők kilencven százaléka ugyanis elmegy a szűrésre. Ugyanez a helyzet az emlőrákszűréssel is. Tabár László, hazánk fia dolgozta ki a mammográfiás szűrési módszert Svédországban. Ott is magas a részvételi arány, ennek következtében 30 százalékkal csökkent az emlőrák miatti halálozás.
Magyarországon a nők 38–42 százaléka vesz részt mammográfiás szűrésen. Jelentős ugyan ez az arány, de kétszer ekkora is lehetne a részvétel. Még így is mintegy 3000 emlőrákot szűrtek ki, amelyek fele korai stádiumban volt – másfél centiméternél kisebb átmérőjű, ami éppen a tapinthatóság határát jelenti. A korai stádiumban lévő asszonyok 90 százalék fölötti arányban egyszer és mindenkorra meggyógyulnak. A másik 1500 asszony hetven százaléka – mivel Magyarországon az összes emlőrákok esetében 69–70 százalék a teljes gyógyulás aránya – ugyancsak meggyógyítható. Akik nem vesznek részt a szűrésen – a nők 58 százaléka –, azok körében gyakran előfordul, hogy már előrehaladott stádiumban kerülnek orvoshoz. A véglegesen nem gyógyítható betegek 30 százalékának nagy részét ők teszik ki.
– A mai magyar lakosság általános egészségi állapotát – történelmi összehasonlításban – milyennek látja professzor úr?
– Vegyük a rákkal kapcsolatos morbiditási (megbetegedési), illetve mortalitási (halálozási) adatokat. Magyarországon 1974-ig nagyon jók voltak ezek az adatok, megfeleltek a nyugat-európai tendenciának. 1974-ben történt valami, mert miközben a megbetegedési és halálozási adatok emelkedése Nyugaton jelentősen lelassult, majd csökkenni kezdett, Magyarországon ezzel szemben meredeken emelkedett, egészen 1992-ig. Csak akkor kezdődött el nálunk a gyakoriság dinamikus növekedésének csökkenése – azóta is növekszik a daganatos megbetegedések száma, de már nem olyan rohamos módon. A daganatos megbetegedések előfordulása mindenütt emelkedik a világon, civilizációs betegségnek is nevezhetjük. Természeti viszonyok között élő népeknél lényegesen ritkább ez a kórforma. Gondoljunk bele: a modern ipar végtermékei szennyezik a levegőt, a vizet, használják a különféle technológiáknál az ártalmas vegyi anyagokat.
– 1974-ről az első olajválság jut eszembe. De ilyen közvetlen összefüggés a társadalmi mozgásokkal nyilván nem állapítható meg.
– Ez annál is inkább így van, mert a rák – az egyes szervekben eltérő módon – nagyon hosszú idő, tízhúsz év alatt alakul ki. Az említett elsődleges megelőzés eredményessége is majd csak tíz-húsz év múlva érezteti a hatását a megbetegedési és halálozási adatok változásában. 1974- hez képest tehát vissza kell mennünk tíz-húsz évet.
– Az ötvenes éveknél tartunk, 1956-nál, s az azt követő megtorlások idejénél. Lehetséges, hogy egy társadalmi trauma befolyásolja testi egészségünket?
– A rák kialakulásában a szervezet általános állapota, így egy nemzet lelkiállapota is szerepet játszik. Hiszen az egyén védekezőképességét az immunrendszere határozza meg. Ha ilyen összefüggésben nézzük, valószínűsíthető – a medicinában soha nem beszélhetünk százszázalékos bizonyossággal –, hogy az 1974 előtti évtizedek, majd az utána következő időszak magyarázza a betegségek gyakoriságának növekedését és ezzel párhuzamosan a halálozási adatokat. Az 1974 és 1992 közötti időszakban azért volt magas a rákhalálozás, mert nagyon magas volt a rákelőfordulások száma.
– Egy társadalom életerejét a születések számának alakulásával, valamint az öngyilkosságok előfordulásának gyakoriságával is szokták jellemezni. Gondolom, nem minden korban rendelkezik ugyanolyan életerővel egy társadalom, a háborúk, a gazdasági helyzet hatására ez nyilván változik. Ilyen összefüggésben hogyan látja a magyar társadalom állapotát?
– Nemzetünket rendkívül életerős népnek gondolom. Egész történelmünk ezt bizonyítja. Példaként említem, hogy Magyarországon a járványok legtöbbje – a kolera, a pestis – nem dühöngött olyan mértékben, mint a tőlünk nyugatabbra és délebbre eső országokban. S ahogyan javult a társadalmi helyzet, máris csökkent az öngyilkosságok száma. Ezelőtt húsz évvel Magyarország vezette az öngyilkossági listát, ma már nem így van. Korábban nagyon magas volt a keringési betegségek okozta halálozások száma. Ahogy korszerűsödött az egész- ségügy felszereltsége és technológiája 1990 után, úgy ezen a téren is jelentősen csökkent a halálozások száma.
A magyar nemzet legnagyobb tragédiája az 1956–57-ben szovjet mintára meghozott, a világon legliberálisabbnak számító abortusztörvény volt. Hatmillió magzati áldozata van hazánkban ennek. Ez 240– 250-szer haladja meg a mohácsi csata halottainak számát. Ennek ellenére mégis azt mondhatjuk, a Kárpát-medence legnagyobb lélekszámú népessége a magyar. Nincs a világtörténelemben még egy példa arra, hogy ezer év alatt félmillióról tizenötmillióra sokszorozza meg magát egy nemzet. Ez az életképesség hihetetlenül erős bizonyítéka. Optimista vagyok a magyarság jövőjét illetően. Ha a nemzet megtalálja azokat a biztos pontokat, amelyek az emberről szólnak, s isteni eredetűek, ha tudja, mi a helye és dolga a földön, akkor a nemzet előtt ismét kinyílhat a jövő.
– Professzor úr, a gyógyulásban, a betegségek elviselésében, földolgozásában, adott esetben annak kimenetelében a vallási elköteleződés segíthet-e? Amit nyilván meg kell különböztetnünk a pillanatnyi pszichés, érzelmi állapottól.
– Az emberi élet szerves része, sőt, nagyon ünnepélyes pillanata a halál. Ebben közös a sorsa minden megszületett embernek. A keresztény világnézet természetesnek tartja a halál tényét. Sőt, a lélek továbbélésének kezdeti pillanatát látja benne, s ennek következtében a keresztény ember elfogadja a testi halál tényét, megbékél a Jóisten döntésével, abban a biztos tudatban, hogy lelke halhatatlan.
– Igyekszik elfogadni a halál tényét, ami nem olyan egyszerű…
– Természetesen senki nem barátkozik meg a halál gondolatával, de a keresztény emberek közül sokan nagy lelki békességgel veszik tudomásul ezt.
Az ateista embernek sokkal nehezebb elfogadnia a halál tényét, mert a halált nem tekinti az élet szerves részének. Társadalmi méretekben jelent meg – elsősorban a nyugati liberális szemléletben – az a fölfogás, amely szerint a halál nem is létezik, hiszen ésszel, értelemmel, tudással a Jóisten fölé nőttünk, mi kormányozzuk a tudományt, átalakítjuk a világot, s ezzel együtt az emberi életet is.
– Ez az ember önmegváltó szerepre törekvése…
– Ilyen szemlélettel igen nehéz elfogadni a halált. Ugyanakkor sok olyan embert láttam, aki betegsége idején megtért, mert érezte, mégiscsak létezik transzcendentális, felsőbb hatalom, amely kézben tartja az élőlények sorsát, s dönt minden létező fölött.
A közelmúltban megragadó beszélgetést folytattam egy magasan pozicionált, nemzetközileg is elismert személlyel, aki hihetetlen akaraterővel élte le az életét. Rendkívül hasznos munkát folytatott mindnyájunk, az egész emberiség, de legalább is a magyar nemzet érdekében. Ám nem volt hívő ember. Hét évvel ezelőtt kezdődött a betegsége, s ezen idő alatt eljutott odáig, hogy megjött a hite, s folyamatosan, szinte napról napra mélyül.
Ezzel a magatartással gyakran találkozom. Profán módon azt szokták mondani: amikor az utolsó infúzió csepeg, mindenki hívő emberré válik. De az említett – és sok más – esetben nem erről van szó, hanem arról, hogy az ember megtalálja élete értelmét és célját a világban: hogy bejárja azt az utat, amelyet az Úr számunkra kijelölt. Ettől vagyunk emberek, ettől vagyunk hasznosak mindenki és saját magunk számára is.
Fotó: Cser István
