— Hosszú próbafolyamat indult el december elején, március 10-én lesz a premierem az Operaházban Rhett Butlerként az Elfújta a szélben. Közben készültünk fel az újévi amerikai turnéra, ahová egy magyar származású szervezőnek köszönhetően Felméry Lilivel mentem; Los Angelesben és San Diegóban léptünk fel. Hazajöttünk, folytatódtak a próbák, amikor a balettigazgató, Solymosi Tamás szólt, hogy Salzburgban, a Landestheaterben vár egy jótékonysági gála. Salzburgba is Felméry Lilivel utaztam. Kicsit megremegett a lábunk, amikor láttuk, hogy a mostani elitből München, Zürich, London ifjú szólistái közreműködnek az esten. Mi Wayne Eagling Wagner Trisztán és Izoldájának zenéjére készített, Duett című művét táncoltuk. Hál’ Istennek, nagy sikert arattunk vele. Májusban az Operaházban lesz egy modernbalett-est bemutatója, amelynek ugyancsak része a Duett. Most, a Wagner-évben vettük elő újra. Közel áll hozzám ez a darab, minden másodpercét szeretem. Fiatalon, huszonnégy évesen táncoltam először, Anna Tsygankovával. Akkor a koreográfus, Eagling maga tanította be…
Mire készül még ebben a szezonban?
— A tavaly elhunyt Seregi László emlékére április Seregi-hónap lesz az Operában: a Szentivánéji álmot, a Rómeó és
Júliát és A makrancos Katát fogjuk játszani egymást követő napokon. Választani kellett, ez alkalommal a Szentivánéjiben Zuboly leszek, a Makrancosban pedig Petruchiót táncolom. Közben jön még az Anyegin Greminje, a Hófehérke Banyája és az említett modernbalett-est. Sűrű félév. De ami a legizgalmasabb és a legnagyobb várakozással tölt el, az a
Spartacus felújítása. Úgy néz ki, hogy július közepén Rómába utazunk vele, de lehet, hogy előtte már a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is be tudjuk mutatni. Hatalmas munka és nagy költségekkel jár, még zajlanak a tárgyalások. Ha a Margitsziget és Róma összejön, akkor az Operaházban is találkozhat vele újra a közönség. Huszonöt évesen már táncoltam Spartacust; nagyon várom, hogy ismét magamra ölthessem a gúnyáját, lényét, személyiségét; most már érettebben.
Édesapja ismert író, költő, újságíró. Úgy tűnik, hogy a gondolatok ilyetén megosztása Öntől sem áll távol, hiszen blogol, időről időre jegyzeteket ír a táncról, a hivatásáról… Nem szokványos, de nagyon figyelemreméltó megnyilvánulás ez egy táncművésztől. Miért a szavak?
— Sajnos már nincs meg az a fórum, ahol eddig páran — színészek, énekesek, táncosok — kibontakozhattunk. Egy színészbarátom egyszer úgy fogalmazott, hogy mi, táncosok besorolhatatlan marslakóknak számítunk. A balett itthon perifériára szorult; egy zenészről, énekesről, színészről sokkal többet tudnak az emberek. Annyira különálló, teljesen speciális szakmáról van szó, kezdve a napirenddel, a próbákkal, az előadásokkal… Miközben élsportolói erőnlétet igényel, ugyanúgy fel kell építeni egy szerepet, mint mondjuk Nagy Ervinnek a prózai színházban. Ervint legutóbb a Farsangban láttam a Katonában, és fantasztikus volt, ahogy hanggal, kis akcentussal, mozgással kitalálta a figurát. Ezt igyekszünk mi is a magunk eszközeivel megvalósítani, csak közben két órán át nagy fizikai igénybevételnek vagyunk kitéve. Olyan, mintha tizenkét menetet bokszolnék… A blogban próbáltam erről is szólni, hogy akik eljönnek megnézni az előadásokat, kicsit belássanak a műfaj kulisszái mögé. Aki ellátogatott az oldalra, teljesebb képet kaphatott a szakmánkról, az erőfeszítésekről, illetve aktualitása is volt a jegyzeteknek, hiszen az éppen játszott darabokról, például a Karamazov testvérekről, az Anna Karenináról vagy A diótörőről írtam. A tánccal, a balettel kapcsolatban nincs elcsépelt téma. Mindaz, amit megosztottam, nagyrészt valószínűleg új információ volt az érdeklődők számára.
Mitől lesz fontos, talán kedvenc is egy szerep? És belülről nézve mikor jó egy koreográfia, egy előadás?
— Nehéz egyértelmű választ adni, nincsenek „sablonok”. Nekem például nehezebb egy cselekményes balettben megformálni egy karaktert, mint egy „egyszerű”, „témátlan”, érzéseket, érzelmeket, hangulatokat kifejező koreográfiát előadni. Tiszta és nagyon izgalmas tud lenni a két ősi művészet, a zene és a tánc dramaturgia nélküli találkozása; mint amilyen például a néhány évvel ezelőtti Balanchine-estünk volt.
Nem véletlenül említette az élsportot, illetve a „tizenkét menetes bokszmérkőzést”…
— Erről sokszor kérdeztek, sokszor beszéltem róla… — de nem baj. Az ikertestvérek alapvetően jó barátok, de azért az életük egy szakaszát képesek átverekedni. Ikertestvéremmel, Ádámmal — aki egyébként remek zenész és kitartó bölcsész, olyannyira, hogy immár tíz éve jár az ELTE-re — gyerekként sokat bunyóztunk. Egy idő után már nem jelentett kihívást, mert egy fejjel alacsonyabb nálam és harminc kilóval könynyebb. Annak idején édesanyám íratott be minket karatéra, aztán elkezdtem bokszolni, közben öttusázni és focizni is vittek… Tetszettek a küzdősportok, mert őszinték, levezetik a felesleges energiákat és segítenek összpontosítani. Felnőttként keveredtem vissza a bokszhoz, mert hiányzott ez a fajta férfiasabb küzdelem. Mostanában azonban sajnos nincs időm és energiám rá, ritkán jutok el az edzőterembe.
A családapai feladatok hogyan férnek bele az idejébe?
— Az ember felállít az életben egy fontossági sorrendet. Azonban hiába gondolom, hogy a család a legfontosabb, a színházat muszáj első helyre tenni, hiszen oda köt a hivatásom, ebből élünk. A második helyen viszont ott vannak a gyerkőceim. Persze már az nagyon nehéz, ha fél ötre értük kell menni, miközben gyakran ötig, hatig próbálok, este pedig előadás.
Előfordult, hogy tizenhat napig egyedül maradtam az ikrekkel, akik már első nap elkaptak valami hasmenéssel járó vírust. Közben mentek a Karamazovok és készültem az Anyeginre. Amikor jobban lettek, elvittem őket a körzeti orvoshoz, de az állandó doktor bácsink helyett egy beugró doktor néni volt, aki nem akart igazolást adni, hogy újra közösségbe mehessenek. Azt mondta: biztosan meg tudom oldani a gyerekek felügyeletét, mert színházi emberként úgyis csak este dolgozom… Na, itt csatolnék vissza az ufóságunkra vagy a marslakóságunkra. Legtöbben tényleg nincsenek képben velünk kapcsolatban.
A mi szakmánk más munkarendet kíván, rendszerbe illeszthetetlenül működünk. Délelőtt tízkor kezdünk, és sokszor este tízig bent vagyunk a színházban. Csütörtökön derülnek ki a következő heti próbabeosztások. Így az élet legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgait is nehéz megszervezni. De a munka után tényleg a gyerekek a legfontosabbak, ők az elsők.
És mit igyekszik átadni nekik? Úgy is kérdezhetném: az Ön számára melyek a legfontosabb alapértékek?
— Nagyon jó nevelést kaptam édesapámtól, édesanyámtól; ők a példaadók. Igyekszem az erkölcsösséget közvetíteni a srácok felé, világossá tenni számukra, hogy mi jó és mi rossz. Lássák és értsék. Mert igenis jó, ha valaki önfeláldozó, becsületes; nem ügyeskedéssel akar érvényesülni, hanem tisztességgel. Ami nem biztos, hogy rövid távon „előnyökkel jár”, de hiszem és vallom, hogy a Jóisten látja és értékeli cselekedeteinket és az életben hozott áldozatainkat.
