Mivel a karácsony egy gyermek születésének ünnepe, benne még a nem hívő is vigasztaló és reményt keltő szimbólumot láthat, valamit, ami közös érték, olyan ünnep, amely mindenkié. A húsvét nem ilyen. Míg a karácsony egyesít, addig a húsvét megoszt, míg a karácsony közös érték, addig a húsvétot látszólag értetlenség lengi körül. Karácsonykor egy ember születik, és mi van ennél szokványosabb? Húsvétkor egy ember feltámad, és mi lehetne ennél szokatlanabb, sőt hihetetlenebb? A világ egy téli napon megértően elfogadja a jászolba tett gyermek történetét. Itt van azonban ez a tavaszi vasárnap, amelyen ha valaki makacsul azt hiszi, hogy nem a halálé az utolsó szó, könnyen úgy járhat, hogy sarlatánnak tekintik, olyannak, akit nem lehet komolyan venni, mint Pál apostolt a korabeli Athén pogány „entellektüeljei", amikor Krisztus feltámadásáról beszélt nekik. Mégis éppen ez az esemény teszi az evangéliumot igazi „jó hírré”. Mi történt húsvét hajnalán abban a sziklába vájt sírban, amelynek bejáratát hatalmas kővel zárták el, és eléje még őröket is állítottak? Senki nem látta, hiszen a feltámadás eseményének egyetlen tanúja sem volt. A sírt őrző katonák nem láthatták, mert ők aludtak, az apostolok és a tanítványok sem látták, mert ők már pénteken szétfutottak félelmükben. Mária Magdolna is csak reggel találkozott a Feltámadottal, amikor a sírhoz igyekezett. Először fel sem ismerte, azt hitte, hogy a kertész az. Péter és János is csak Mária Magdolna szavára siettek a sírhoz. János ért oda először, de ő nem ment be, hanem előreengedte Pétert, majd utána ő is belépett az üres sírba. Megragadja képzeletünket az evangéliumi elbeszélés: „Látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, külön összehajtva más helyen. Látta és hitt” (Jn 20,6-7). Miért hitt? Talán mert eszébe jutottak Jézusnak a feltámadásáról szóló jövendölései? Vagy talán amiatt hitt, amit a saját szemével látott? Talán a lepel összehajtogatásának Jézusra jellemző módja győzte meg arról, hogy a Mester feltámadt? Nem tudjuk. Senki emberfia nem volt ott, aki látta volna, hogy mi történt – az összehajtott lepel és a sírt lezáró kő ott voltak. Ezek tanúskodnának, ha meg tudnának szólalni. Tanúskodnak is a szent sír kövei, amelyekhez olyan sok hívő zarándokolt el a századok során. Mert ezek a kövek végül is beszélnek, sőt olykor az emberek helyett is szólnak. Mintha bátorítást kapnának Jézus szavaiból, akit jeruzsálemi bevonulásakor tanítványai hozsannázva köszöntöttek. Akkor a farizeusok azt kérték tőle, hogy hallgattassa el tanítványait. Ő azonban így válaszolt nekik: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni" (Lk 19,40). De nemcsak a kövek tanúskodnak róla, hanem a gyolcs is, amely feltehetően azonos a torinói lepellel. A rajta lévő titokzatos, festék nélküli kép olyan, mint egy negatív fotó, amely egy keresztre feszítve meghalt ember vonásait viseli. Ezek a tárgyak tanújelek, amelyek némán is beszélnek, és alázatra intik az embert. Ugyanis ott voltak, ahol mi nem lehettünk jelen. Mi ez? Az anyagvilág megszólalása Jézus feltámadásának ügyében?
Sokan találkoztak vele feltámadása után, és ezt nemcsak az evangéliumok írják le, hanem Pál apostol is felsorolja egyik levelében (1Kor 15,5-8). Elgondolkodtatók ezek a beszámolók. Megtudjuk, hogy Jézus feltámadott teste bár kitapintható, valóságos test volt, különbözött a miénktől. Bár nem volt szüksége táplálékra, együtt evett tanítványaival. Képes volt zárt ajtók mögött is megjelenni, és volt, amikor nem ismerték fel azonnal. A feltámadt Jézus teste megdicsőült test, amely már annak az új, megdicsőült anyagvilágnak a tulajdonságaival rendelkezik, amely az idők végén az új teremtésben valósul meg. Jézus feltámadása annak elővételezése, amiről a Jelenések könyve azt írja, hogy Isten a világ végén új eget és új földet teremt (vö. Jel 21,1kk). Hogyan lehetséges a feltámadás, amely ellentmond minden emberi tapasztalatnak? XVI. Benedek pápa arra emlékeztet bennünket egyik homíliájában, hogy a döntő szempont az, hogy Jézus nem volt egyedül, mert nem önmagába zárkózott személy volt. Az élő Istennel volt azonos, mert ő a második isteni személy. Teljes egységben volt vele, aki maga az Élet: nemcsak az érzelmi ráhangolódásban, hanem olyan módon is, hogy Isten magába foglalta és átjárta egész lényét. Élete nemcsak a sajátja volt, hanem Istené is, ezért azt nem is vehették el tőle végérvényesen. Irántunk való szeretetből hagyta magát megölni, és éppen ezáltal szüntette meg a halál véglegességét, mivel benne már ott volt az Élet véglegessége. Jézus azonos az elpusztíthatatlan Élettel, oly módon, hogy az még a halálon keresztül is újra kisarjadt. Ezért húsvéti feltámadása – a kozmogónia nyelvét használva – olyan volt, mint egy fényrobbanás, mint egy szeretet- és életrobbanás. A létnek és az életnek egészen új dimenzióját vezette be, megkezdődött az anyagi világ átalakulása, ezért Krisztus feltámadása az új világ hajnala.
Mit jelent a feltámadás az élővilágnak? Mit jelent nekünk, embereknek? Mivel annyira kívülesik horizontunkon és minden emberi megtapasztaláson, csak a hitben tudjuk megragadni. Ezért fogalmaz így XVI. Benedek pápa már említett homíliájában: „Krisztus feltámadása – ha használhatjuk az evolúció elméletének nyelvezetét – a legnagyobb mutáció, a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimenzió felé, amely az élet és annak fejlődése hosszú történelmében valaha is történt ugrás egy teljesen új rendbe.” – Ha az evolúció elmélete körüli vitákra gondolunk, talán meglepő, hogy maga a pápa folyamodik Darwin tanának nyelvezetéhez, és azt Krisztus feltámadására alkalmazza. Azért teszi ezt, hogy a ma embere számára könnyebben érthetővé tegye azt az újdonságot, amelyet Krisztus feltámadásának távlata állít az emberiség és külön-külön minden ember elé. Ez az esemény ugyanis nem egy olyan csodája a múltnak, amely mint különleges, egyedi eset végső soron közömbös is lehetne számunkra. Minőségi ugrásról van szó az élet történetében, és ez senki számára sem lehet érdektelen. Az új, jövőbeli élet távlata egy új világ felé is kinyitja az embert, amely Krisztus feltámadása óta már egyre jobban behatol jelen világunkba, fokozatosan átalakítja és magához vonzza azt. Nem túlzás tehát, hogy Krisztus születésével új időszámítás kezdődött az emberiség életében, hiszen benne jelent meg az új ember! Ebben a távlatban érthetjük meg igazán, hogy keresztény hitünk nem csupán parancsolatok és szabályok összessége, vagy egy szép hagyomány ápolása, amely őseinknek olyan kedves volt, hanem maga az élet. A feltámadás hite pedig nem kegyes legendák és kitalált mesék továbbélése, amely reményt ad az embernek, de semmi köze a való világhoz. Éppen ellenkezőleg, ez a hit tesz képessé bennünket arra, felülmúljuk önmagunkat, mi is részesei legyünk az „evolúció legjelentősebb mutációjának”. Krisztus ugyanis azért jött el hozzánk, hogy kiszabadítson minket önzésünk és szűkkeblűségünk rabságából, és elvezessen minket Isten fiainak szabadságára. Az általa hozott megváltás azt jelenti, hogy visszakapjuk eredeti ártatlanságunkat, és felismerjük hivatásunkat, mert akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek (vö. Jn 1,12). Ez az igazi nagy változás. Ezt szolgálja az üdvösség egész története: hogy megvalósuljon a szent csere. Ugyanis karácsonykor azért lett emberré az Isten, hogy a feltámadáskor nyilvánvaló legyen Isten gyermekeinek megistenülése.
