Teréz anya nővérei Magyarországon

Húsz éve Magyarország olyan volt, mint egy Potemkin-falu. Látszólag külsőleg rend volt: az embereknek volt munkájuk, nem voltak hajléktalanok, a színfalak mögött azonban súlyos tragédiák rejlettek. Amikor Teréz anya 1989 nyarán idelátogatott, ő meglátta, mi van a „népi demokrácia” kulisszái mögött: szegénységet és az erkölcsi nyomorúságot. Vele együtt jártam a fővárost, amikor helyet keresett nővérei számára. Ekkor tapasztaltam, hogy mélyen a felszín mögé lát. „Népkonyhára lesz szükség, hajléktalanszállóra, és egészségügyi szolgálatra.” Mikor mondtam, hogy van mit enni az embereknek, nálunk nincsenek hajléktalanok és működik az egészségügy, ő csak bólogatott… Ő már akkor látta azt a fizikai és erkölcsi nyomort, amelyről még ma sem hajlandó mindenki tudomást venni…

A Józsefvárosban találtak helyet a Szeretet Misszionáriusai, ahol talán legelőször kerültek felszínre a bajok. Hat nővér látott munkához hamarosan. Teréz anya azt mondta: annyi nővért tudnak majd küldeni később, ahány hivatást ad a rendnek az ország. Jelenleg tizenhatan vannak.

A VIII. kerületben, a Tömő utca 19.-ben kaptak telket: először egy kis faházat, majd egy nagyobb épületet emeltek. A nővérek ma is a faházban, annak kisebbik részében laknak. A hajléktalanok és a nincstelenek – de minden hozzájuk betérő ember – azt láthatja, hogy ők maguk is szegénységben élnek, a kevésből adnak – és sugárzik belőlük a szabadság és az életöröm. Egész létük, minden mozdulatuk hitoktatás, evangelizáció. Ők ugyanis nem szociális munkások, hanem szerzetesek: istenszeretet, Krisztus-követés az életük, ebből következik náluk mindaz, amit tesznek. Ezért lehetnek hatékonyabbak más segélyszervezeteknél, szegénygondozóknál.

A józsefvárosi templomba több mint tíz éve minden vasárnap délután misére jönnek a hajléktalanok: százötven-kétszáz ember, többségük férfi. Ők már tudják, hogy nem csak kenyérrel él az ember. És ezt Teréz anya nővéreitől tanulták.