Az évmilliárdok alatt kialakult élet, persze, folyamatosan változott. Geológiai kutatások alapján tudhatjuk, hogy a földtörténeti korokban többször is volt kihalási szakasz, amely után nagyon lassan, de mindig kialakult az élet egy új formája, mert mindig jelen voltak bizonyos, az élő és az élettelen mozgó rendszerek belső tulajdonságainak betudható, átalakulásra késztető hatások, valamint a Földet kívülről befolyásoló tényezők is. Ezek a rendkívül összetett rendszerek éppen a belső kaotikus „viselkedésükből” adódóan képesek hirtelen, katasztrófa jellegű változásokra is, s így, addig nem uralkodó életformák válhatnak meghatározóvá. A hagyományos módszerekkel leírt földtörténeti korok határán ilyen folyamatokkal is számolhatunk.
Az ember megjelenése és sokasodása, a technikai, technológiai fejlődés, az együttműködés új formáinak kialakulása sok ezer, százezer évig nem okozott nagy változást. Ám az utóbbi kétszáz esztendőben a földi élő rendszerek feltételeiben olyan új típusú romboló hatásokkal kell számolni, amelyek jelentős változást hozhatnak. Nem a Földet kell megmenteni, hiszen az emberi tevékenység által okozott súlyos degradációnál nagyobb katasztrófákat is átélt már ez a bolygó. Azon viszont el kell gondolkodnunk, hogy úgy folytatjuk-e az életvitelünket, ahogyan ezt az utóbbi száz évben tettük. Jelenkorunk embere ugyanis éppen azt a természeti környezetet teszi tönkre, amelynek az élete fennmaradását köszönheti. Nagy többségünk úgy viselkedik, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy magunk alatt vágjuk a fát: az ember saját élőhelyét rombolja le „Édentől keletre”. Mintha az lenne a „tervünk”, hogy tegyük tönkre az otthonunkat. Észre kell vennünk, hogy e gonosz tervet a rosszabbik énünk diktálja. A klímaváltozás jelenlegi mértéke ugyanis tízszer gyorsabb, mint az emberi történelem során megfigyelt éghajlatváltozások. Olvadnak a sarki jégsapkák, emelkedik a tengerszint. Sérülnek az édesvíztartalékok a földfelszín alatt, és a hegységek hótakarójának csökkenése miatt a folyókban is. A kánikulák és a hurrikánok egyaránt erősödnek – az utóbbiak a felmelegedő óceánokból egyre nagyobb energiára tesznek szert. A tengervíz savasodása miatt pedig a tengeri ökoszisztéma is megváltozik.
A termőtalajt a fenntarthatatlan ipari, kommunális és logisztikai területhasználatok és az intenzív mezőgazdasági gyakorlatok rombolják mindenütt, így hazánkban is. A világon átlagosan négyszer olyan gyorsan fogy a termőtalaj, mint ahogyan képződik, és ez az arány még kedvezőtlenebb Európa fejlett részén.
A világon rendkívül egyenlőtlen a víz területi eloszlása. A vízhiányos területen élő hárommilliárd ember legnagyobb többségének csak minimális szinten adatik meg a tiszta vízhez való hozzáférés, valamint a vízzel összefüggő legalapvetőbb közegészségügyi szolgáltatások. Különösen igaz ez a fejlődő világ országaira. Rendkívüli erőfeszítéseket igényel az, hogy e téren pozitív irányú változást érjünk el.
Ha a fenti tényfeltárást folytatnánk, akkor még súlyosabb következtetésre is juthatnánk. Pedig biztos vagyok abban, hogy a „jobbik énünk” nem kívánja folytatni ezt a rombolást. Talán ez a „jobbik én” kerekedett felül akkor, amikor 2015-ben végre elindult egy valódinak látszó változás. Lényeges, hogy New Yorkban százkilencvenhárom ENSZ-tagország egyhangúan, közfelkiáltással fogadta el a 2015 és 2030 közötti időszakra javasolt Fenntartható Fejlesztési Célrendszert, és Párizsban létrejött az éghajlatvédelmi keretegyezmény. 2015 nyarán a keresztény világ erős, hittel teli útmutatást kapott Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában, amelyben a szentatya „valódi változást, rendszerszintű átalakulást” kér tőlünk.
Ezért úgy, ahogyan nagyobb ünnepeinken szoktuk, most is imádkozzunk vezető lelkipásztorainkért, országunk és a világ vezetőiért, hogy további döntéseiket a 2015-ben elfogadott, erkölcsi és nagypolitikai szempontból is megalapozott megállapodásoknak megfelelően hozzák meg.
