Jó tíz perc az út, ennyi elég áttekinteni a sötéten az állomásig, ahol magasan világolnak a korszerű lámpák. Idő-találkozásban a múlt és a jelen súg össze, vádol és fölment, amint a történelem. Minden az emberekben zajlik, hol elcsitul, hol felcsap. Nyugalom ritkán adódik, és legtöbbször a bevallás hiányzik. Azt olvastam, hogy a bevallás a „kegyelem megállapítása”, az a gyertya az ablakban jelezheti: bűnös vagyok. Hetek óta hordozom a vívódó francia: Pierre Emmanuel szavait, aki kereste a támpontokat, tisztázni kereszténységét: „(…) hívom fényedet azokon a pontokon is, ahol megkeményítem sötétségemet. Mihelyt bevallom bűnömet, Rólad is vallok: a te ragyogásod és az én sötétségem közötti aránytalanság a fájdalom kiáltásában és az öröm villanófényében nyilatkozik meg – egyszerre, elválaszthatatlanul.”
A legmélyebb imádságot már ókeresztény mécs mellett is mondogatták elődeink: Kyrie eleison – a közösségek, többes számban értelmezhetően: Uram, irgalmazz nekünk. Igaza van Emmanuelnek: a legegyszerűbb, legcsupaszabb imádság ez, és abban is, hogy a három szó minden ereje az Uram megszólításban sűrül. Az alázatosság energiája ez a könyörgés, amely nélkül nincs hiteles kereszténység, hit, remény szeretet. Sok szó – fecsegés hangzik naponta, a kommunikálás nem kíméli sem a közlőt, sem a befogadót, a hitelesítő pecsét viszont gyakran hiányzik. Talán nem a tényszerűség vagy a hazugság a lényeges, hanem ezek elfogadása. Mintha jobbára a szimpátiához lenne kötve az igazság. A pilátusi kor filozófiája adta a helytartó szájába a kérdést: Quid sit veritas? – Mi az igazság?
Elgondolom, a Rómába, a császár (Honorius) udvarába érkező egyik görög a IV. század végén (ünnepelt költő volt), ha rokonszenvezett is a kereszténységgel, csupán a császár kedvéért írta meg Krisztus dicséretét, s a Megváltóról húsvéti énekét; Claudius Claudianus mindvégig „makacs pogány” maradt, Szent Ágoston szerint „Krisztus nevétől idegen”. Hallhatta – hallotta a bűnbánók imádságát, de csupán „szavalt” a Megváltó fényéről, ám nem engedte, hogy a foglya legyen. Mindössze „kibetűzte” a krisztusi Arcot…
Fel kellene forgatni az értékrendünket – nem mondvacsinált divatokkal, célt szentesítő eszközökkel, hanem a benső megvallás kegyelmével, amelyet a Teremtő senkitől sem tagad meg. Van benső szabadságunk, de ennek árnyékai is vannak. A fénypontok nem hiányozhatnak; akár egyetlen gyertya, olajmécs mellett az Uram, irgalmazz nekünk fohászkodás, földi rabságban a szabadság, hogy igazolódjék: bűnbánat nélkül képtelenség élni.
Közben már kialudtak a lámpák. Még a korai hírekben a meteorológus bemondta: az eget esőrétegfelhő borítja – nimbostratus, az ő nyelvén. Vastag, sötét felhő, és hullani kezd az eső.
Rorate coeli – imádkozom, és hozzáfűzöm: Uram, irgalmazz nekünk.
A folytatás a magam néhány sora:
Csupa-rács-feledés. Belül izzó
sóhaj. Remete-hajlék hol
lenne tovább? Felhőkre csügged
a névtelen tekintet, keresve
odafönt egyetlen igazát
Akkor ott fehéren gyertya lángja lobban
Ki gyújtotta meg e sötét világnak?
Megállnak percek – hangok simogatnak
Könnyező fák alatt terád is várnak
