Teológus

A teológus csempész, évezredeket és kultúrákat áthidalva fülbe csempészi a szót, a titok szavát, a „piciny csodát”. Fülbe, észbe, szívbe. Mint a szegény amszterdami gyémántszállító. Kezébe veszi a követ, ránéz, megsimogatja, szemét hunyorítja a megcsillanó fényre. Aztán fekete bársonyba csomagolja, biztonsági zárral felszerelt táskába teszi, és elindul. A világ legértékesebb köveit viszi egyik műhelyből a másikba, majd a boltba, hogy elkápráztassa az arra járót, lenyűgözze, és ne tudjon ellenállni neki, kénytelen legyen magáévá tenni, mert már beléveszett. De mi marad neki, a szegény gyémántszállítónak? Az emlék és a káprázó szem.


Sokáig kétségtelenségek között élt a teológus, a biztos igazság korlátai mellett szaladt. Ismerte a járást, meglepetés alig érte. A szakszerű művek rakásra sorakoztak polcain. Bennük ceruzás jelzések, kiemelések, emlékeztető cédulák. Sokban nagy tekintélyű szerzők ajánlása, közös konferenciák dátumával. Otthonosan mozogni jó, beszélni több nyelven is azt az egy nyelvet. A tolvajokét, az egymástól ügyesen és szakszerűen lopkodókét. Egyébként, ám nem mellékes adalékként, egy kőbányai gyárudvarban nőtt fel. A hatalmas belső térben fej fölé ért a gaztenger, amely eltakarta az otthagyott téglakupacokat, kiálló vascsöveket, öles gödröket. A gyerekek szélsebesen fogócskáztak az ösvényeken, amelyeket csak ők ismertek. Mindenki más csodálkozott, hogy nem történik velük baj.

Évekkel ezelőtt, a napi megírandók rutinja közben valami egyre idegenebbé vált számára. Lendülettel szerkesztett gondolatmenetei távolodni kezdtek. Az ismert hivatkozások már nem támasztottak alá semmit. Még körvonalazódott egy tanulmány, egy fejezet, de a gondolat lelke, a jelentése kiszökött mögüle. Ki tudja, miért és hogyan, bár könyvtárakat is írtak már róla, elvesztek az ösvények, az elrozsdált korlátok kifityegnek a lépcsők mellől, a léptek bizonytalanokká váltak, mintha mindent benőne a gaz, minden eddigi ösvényt, épületet eltakarva. A teológus pedig bennragad. Összeráncolt homlokkal keresi emlékeit, az elfeledett igék foszlányait mormogja. Aztán egyre csöndesebb, már csak fülel, s közben észrevétlen térdepelni kezd. Az áldott szavak szokatlan mondatokba rendeződve találnak rá. Láthatatlan bozótlakók pusmogása oldja magányát. Nem saját ösvényeit leli meg újra, hanem a fogócska izzadt homlokú, kipirult arcú lihegését. Új szavak ösvényeit tapodják zsibbadt lábai. Írók, költők, zenészek, festők csiszolt ékei vezetik. Mielőtt felegyenesedne, mélyen meghajol.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.