Teológus

A teológus csempész, évezredeket és kultúrákat áthidalva fülbe csempészi a szót, a titok szavát, a „piciny csodát”. Fülbe, észbe, szívbe. Mint a szegény amszterdami gyémántszállító. Kezébe veszi a követ, ránéz, megsimogatja, szemét hunyorítja a megcsillanó fényre. Aztán fekete bársonyba csomagolja, biztonsági zárral felszerelt táskába teszi, és elindul. A világ legértékesebb köveit viszi egyik műhelyből a másikba, majd a boltba, hogy elkápráztassa az arra járót, lenyűgözze, és ne tudjon ellenállni neki, kénytelen legyen magáévá tenni, mert már beléveszett. De mi marad neki, a szegény gyémántszállítónak? Az emlék és a káprázó szem.


Sokáig kétségtelenségek között élt a teológus, a biztos igazság korlátai mellett szaladt. Ismerte a járást, meglepetés alig érte. A szakszerű művek rakásra sorakoztak polcain. Bennük ceruzás jelzések, kiemelések, emlékeztető cédulák. Sokban nagy tekintélyű szerzők ajánlása, közös konferenciák dátumával. Otthonosan mozogni jó, beszélni több nyelven is azt az egy nyelvet. A tolvajokét, az egymástól ügyesen és szakszerűen lopkodókét. Egyébként, ám nem mellékes adalékként, egy kőbányai gyárudvarban nőtt fel. A hatalmas belső térben fej fölé ért a gaztenger, amely eltakarta az otthagyott téglakupacokat, kiálló vascsöveket, öles gödröket. A gyerekek szélsebesen fogócskáztak az ösvényeken, amelyeket csak ők ismertek. Mindenki más csodálkozott, hogy nem történik velük baj.

Évekkel ezelőtt, a napi megírandók rutinja közben valami egyre idegenebbé vált számára. Lendülettel szerkesztett gondolatmenetei távolodni kezdtek. Az ismert hivatkozások már nem támasztottak alá semmit. Még körvonalazódott egy tanulmány, egy fejezet, de a gondolat lelke, a jelentése kiszökött mögüle. Ki tudja, miért és hogyan, bár könyvtárakat is írtak már róla, elvesztek az ösvények, az elrozsdált korlátok kifityegnek a lépcsők mellől, a léptek bizonytalanokká váltak, mintha mindent benőne a gaz, minden eddigi ösvényt, épületet eltakarva. A teológus pedig bennragad. Összeráncolt homlokkal keresi emlékeit, az elfeledett igék foszlányait mormogja. Aztán egyre csöndesebb, már csak fülel, s közben észrevétlen térdepelni kezd. Az áldott szavak szokatlan mondatokba rendeződve találnak rá. Láthatatlan bozótlakók pusmogása oldja magányát. Nem saját ösvényeit leli meg újra, hanem a fogócska izzadt homlokú, kipirult arcú lihegését. Új szavak ösvényeit tapodják zsibbadt lábai. Írók, költők, zenészek, festők csiszolt ékei vezetik. Mielőtt felegyenesedne, mélyen meghajol.