Tenorinvázió a Margitszigeten
Fotó: Nagy Attila/Szabad Tér Színház

 

Mára bizonyossá vált, hogy az ország legrangosabb nyári játszóhelye marad a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. A tavaly alapításának nyolcvanadik évfordulóját ünneplő fővárosi kulturális intézmény vezetése kitart az ünnepi szezont hitelesítő nemzetközi színvonal mellett, sőt, az idei (komoly)zenei, operai kínálatot nézve még tovább emelték a tétet. Finom – részrehajlásra utaló – kritika legfeljebb a meghívott vendégművészek hangfaji aránytalanságát érheti, mert bizony idén is tenordominancia lesz a szigeten. Tegyük viszont hozzá azonnal: e téren tényleg a jelenlegi élvonal fogja képviseltetni magát.
Puccini Turandotja Kovalik Balázs klasszikussá érett formabontó rendezésében, Kocsár Balázs vezényletével nyitja sort június 7-én és 9-én. A címszereplő Rálik Szilvia, Liù a milánói és bécsi iskolázottságú fiatal román szoprán, Cristina Pasaroiu, aki idáig már több nagy európai dalszínházban felhívta magára a figyelmet. Az Ismeretlen herceg pedig José Cura lesz. A veteránnak számító tenor 2003. augusztus 20-án, egy gála keretében már föllépett a Duna ölelte őspark tekintélyes pódiumán. Cura szinte hazajár Magyarországra, s ezután még sűrűbben jön, ugyanis az univerzális argentin előadó az idei évtől – énekesi, karmesteri, zeneszerzői (és még az is lehet, hogy rendezői) minőségében – a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek első állandó vendégművésze lett. Hét-nyolc emblematikus szerepéből Otellót és Cava­radossit már elhozta hozzánk, most éppen Kalafon a sor, 2020. április 21-én pedig a Bajazzók Caniójával készül a Müpában.
Ha már itt tartunk, ejtsünk szót az olasz verizmus megunhatatlan párosáról, a Parasztbecsületről és a Bajazzókról. Mascagni és Leoncavallo hetvenperces zenedráma-ikrei – Marco Comin vezényletével – augusztus 1-jén és 4-én borzongatják meg az operabarátokat. Georges Delnon olasz neorealistákat idéző, a két darabot jelzésszerűen összehangoló olvasatában szintén világsztárok tűnnek fel. Komlósi Ildikó Azucena és Herodias után harmadszor tér vissza a szigetre, ezúttal egyik legkedvesebb és legtöbbször alakított szerepével, a Parasztbecsület Santuzzájával. Partnere Turidduként: Carlo Ventre. 2002 óta a Veronai Aréna egyik „állandó” tenorja az olasz származású uruguayi, aki újabban gyakran távol-keleti metropoliszokban képviseli az európai kultúrát. Nemrég, március 31-én debütált Budapesten, a Müpában, Puccini Lidércek című korai kuriózum-operájának szcenírozott előadásán.
A Bajazzók talán még nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Canio szerepében ugyanis Cura honfitársa, Marcelo Álvarez lép színre, aki 1998 óta egyik vezető tenorja a New York-i Metropolitannek, ahol eddig tizenhét darabban, mintegy százötven alkalommal lépett fel. Többször volt élő HD-közvetítések közreműködője is. Eredetileg mindkét opera főszerepét ő énekelte volna, ahogy a Metben 2015-ben, de e kivételes erőpróba itt elmarad, Álvarez végül is Carlo Ventrével osztozik az estén.
Mára a Margitszigeten, mond­hatni, hagyománya lett az izgalmas Bajazzók-előadásoknak: 1938-ban Aureliano Per­tile, 1962-ben Salvatore Puma, 1967-ben Pedro Lavirgen (Nedda: Házy Erzsébet, Tonio: Aldo Protti), 1977-ben Benito Maresca, a következő nyá­ron pedig Giuseppe Giacomini alakította Ca­niót a nézőtér fölé magasodó, szecessziós víztoronyra néző színpadon.
A nyári programfolyam egyik legfontosabb eseménye kétségtelenül Vittorio Grigolo gálája. A Budapesten ez alkalommal bemutatkozó, negyvenkét éves olasz énekes ma valóban a világ egyik legkeresettebb tenorja. Gyerekként a Sixtus-kápolna kórusának tagja volt, tizenhárom évesen a Római Operaházban a Pásztorfiú villanásnyi szólamát énekelte abban a Raina Kabaivanska, Luciano Pavarotti és Ingvar Wixell nevével fémjelzett Tosca-előadásban, amelyet az RCA Records CD és VHS formájában is megjelentetett. A „kis Pavarottinak” titulált művész 2000-ben lépett fel először a milánói Scalában, a színház történetének legfiatalabb tenor debütálójaként. A Rigoletto 2010-es, eredeti helyszíneken rögzített filmváltozatában Plácido Domingo mellett tűnt ki mint Mantua hercege. A könnyűzenére is nyitott, aktív, laza előadó elsősorban az olasz és a francia repertoár lírai-spinto szerepeit alakítja. A pályafutását tekintve megfontolt, lassan építkező, énektechnikailag biztos magasságokkal rendelkező, döbbenetesen vivőerős, kiegyenlített és nyitott hangú művész az utóbbi időkben egyre többször tesz gyümölcsöző kitérőket a hőstenoribb karakterek felé is. Július 20-án várhatóan zenei meggyőzőerejét, szenvedélyességét és sokoldalúságát bizonyítja majd a Margitszigeten. A szabadtéri színpad egyéb klasszikus zenei alapú produkciókkal is várja az érdeklődőket: június 11-én a brit hegedűvirtuóz, a fenegyerek státuszt hatvan felett is őrző Nigel Kennedy ad koncertet. Ugyancsak feltűnő hegedűsjelenség a skót Nicola Benedetti, aki a San Franciscó-i Szimfonikus Ifjúsági Zenekar július 4-i hangversenyén Csajkovszkij concertóját szólaltatja meg. A Nemzeti Filharmonikusok immár hagyományossá vált nyáresti szigeti koncertjét június 15-én tartják: Goldmark Károly Falusi lakodalom címen jegyzett szimfóniáját és Muszorgszkij – Ravel hangszerelte – slágerdarabját, az Egy kiállítás képeit Hamar Zsolt dirigálja.
Adolphe Adam klasszikus belettjét, a Giselle-t június 20-án és 21-én a Novoszibirszki Állami Akadémiai Opera- és Balettszínház kiváló szólistákkal hozza Budapestre. Hervé Koubi „mediterrán társulata” július 18-án a Barbár éjszakákkal jön, a National Georgian Ballet Sukhishvili dinamikus, színes gálaelőadása pedig augusztus 16-án és 17-én pezsdíti fel a táncművészet rajongóit.
A margitszigeti műfajgazdagságot igazolja a június utolsó hétvégéjére műsorra tűzött Bonnie & Clyde musical és Kálmán Imre világszerte alapműként játszott operettje, a Csárdáskirálynő. A Szabad Tér Színház és a Budapesti Operettszínház koprodukciójában, Vidnyánszky Attila rendezésében újjászülető könnyed örökzöldet július közepén, majd augusztusban két-két alkalommal adják elő.
Mi mindennek volt már tanúja az elmúlt nyolcvan évben az időközben kilátóvá és alkalmi kiállítótérré szelídült vasbeton víztorony! Ami Veronának az Aréna, Rómának a Caracalla termái, Orange-nak a Római Színház, Maceratának a pallone col bracciale stadionja, Szegednek a Dóm tér… – az Budapesten a középkori kolostorromok mellé emelt szabadtéri színpad. Itt volna az ideje megírni végre a részletes történetét. A régi fotók, színlapok, újságcikkek, a szigeten készült, itt-ott meglepetésszerűen felbukkanó tévé- és hangfelvételek szétszórt információmorzsái csupán körvonalazzák a múltat. A színvonal persze itt nem volt olyan stabil, mint az emlegetett nyugati fesztivál-nagytestvérek esetében, de az biztos: volt már jó néhány bátran vállalható szezon a kultúrszomjas nyáridőkből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..