Íme, a holnap abszolút magyar basso cantantéja! – fogalmazódott meg a nézőtéren tapsolókban. Holott már aznap (úgy éreztem) ő számított a született lírai basszusnak. A szív szerinti, mély és nemes líraiság kifejezője lett és maradt.
Állhatatos tanuló volt. Nagyra becsülte, tisztelte egyik világhírű mesterét, Hans Hottert, a legendás basszbaritonistát, aki 1981 kora tavaszán csak azért utazott ide, hogy kedves tanítványát megnézze és meghallgassa A végzet hatalmában. Polgár László akkortájt vitte színpadra a Gvárdiánt, a szerzetesrendfőnököt. Leonórával énekelt kettőse Hotter szerint a Verdi-interpretálás egyik legnagyszerűbb példája volt Európa akkori operaéletében. Kár, hogy a mester nem találkozhatott a tanítvány Sarastrójával, a humanista főpappal is!
Magára öltötte a Don Carlos II. Fülöpjének kosztümjét, gyertyafényben énekelte: „Majd alszom én, ha véget ér a kín…” Nem zsarnoki volt ez a király: áldott hangú basszistánkból hiányzott mindenféle pusztító indulat. Szenvedő ember volt. Az lett a Kékszakállúja is, amellyel a fél, de legalább a negyed világot bejárta, mindenütt alázattal hirdetvén Bartók Béla lángelméjét.
Azt hiszem, valamennyi hozzá illő basszusszerepet elénekelt; még olyanokat is, mint Colline vagy Sparafucile. Különös-érdekes tévéműsorrá lett az, amelyben „egyszerre” volt Don Giovanni, Leporello és a Komtur.
Nekem negyedszázadon át végigkísért, örömet szerző és boldogságot adó Polgár László-élményem az, hogy harmincnyolc évnyi (!) száműzetése után, Wagner halálának századik évfordulója alkalmából, 1983. február 13-án, az operaszínpadra visszatért Parsifalban az ő emberiszívdobogású basszusa szólaltatta meg Gurnemanzot, az öreg Grál-lovagot!
Ifjúkori Gurnemanzaim: Kálmán Oszkár, Székely Mihály, Koréh Endre, majd Ernster Dezső után a fiatal basszistában újult meg legnagyobb operaélményem, a Parsifal, amelynek alcíme a zeneszerző-költő összetett szava szerint Bühnenweihfestspiel, azaz Ünnepi szent színjáték. Polgár László előbb magyarul, majd németül énekelt. Valamennyi Gurnemanzát hallhattam. Holtomig bennem marad az a Nagypénteki Varázs, ahogyan utoljára szólaltatta meg: „Wie dünkt mich doch die Aue so schön!”
