Szökken az élet, s múlhatatlan
tekintetében fürdöm én.
Hegyláncok között zárt a katlan,
fohászkodom hát lankadatlan,
amíg csak biztat résnyi fény.
Sehol kitüntetett irányok,
sima lelkeken kín a bog.
Mérgeznek tárgyanincs talányok,
szivárvány boltja alá állok,
szent színe előtt bujdosok.
•
Bennem a múlás énekel,
egy bőrben hány lét férhet el,
minden esély egyben veszély
és haladékért térdepel.
Nincsen zárt kör, ne légy naív,
suta görbéken ível ív,
mint az órát ha felhúzom,
egyszer lejár e kerge szív.
•
Megérkeztem a messzi útról,
fülemben rekedt nimfa dúdol,
nem tartok ódon jövendőtől
s nem félek semmi újabb múlttól.
Szolgáltam gyarló életemmel,
időztem áldó Istenemmel,
egyszerre rettegtem s szerettem
kántálva földi- s égiekkel.
Voltam szolga és voltam főnök,
domboldalban legördülő rög,
velem tűnik a hűvös árnyék,
lombkoronámmal ha ledőlök.
•
Tollszáram lassan elkopott,
nem játszom már a tollnokot,
krónikás vagyok, múlt tudója,
mért kémlelném a holnapot?
Tűnt idők önként-foglyaként
szűri íriszem át a fényt,
cakkos a sorsom, mondhatatlan,
szívem rögvaló zúzza szét.
Fátylát elhányta rég a nyár,
zsámoly voltam lábainál,
gúzsba kötözött pókfonállal,
szigetre száműzött király.
Deres szakállú sarklakó,
vágyam behinti már a hó,
s nem moccanok, mint jégbe dermedt,
rozsdás torpedóromboló.
•
Nékem az élet munkaeszköz,
leltárpontja bizonytalan,
holott talán már írva van,
mikor térek meg majd a röghöz.
Holott talán már írva van,
milyen szögű a tér s a távlat –
múlttá nemesít az alázat:
csüggök az ég fodraiban.
