Fotó: Lambert Attila
Aranymisés lelkipásztorok két egyházmegyéből: a szeged–csanádiból és a veszprémiből. A kommunista hatalom több szemináriumot bezáratott, s mint a veszprémi Vasáros József atya mondja: ennek köszönhette, hogy megismerte a Tisza-parti várost. Ijjas püspök szavai óta hosszú volt az út, most talán mégis arra gondolnak, lám, hogy elszaladt a súlyosan hangzó ötven esztendő. Az aranymise főcelebránsa, Kisházi-Kovács László így összegezi érzéseit Jó Pásztor vasárnapja előtt: „Nem tudom elhinni, hogy így eltelt az idő. A hálaadásra gondolok, emellett a bűnbánatra az ötven év mulasztásaiért, és az aggodalomra: lesz-e, aki fölveszi a kelyhet, ha kiesik a kezünkből?”
Horváth Sándor a makói gimnáziumi évek után jelentkezett Szegedre. Pályafutása állomásait sorolja: „Káplán voltam Szatymazon, Csanádapácán, Kunágotán, plébánosként szolgáltam Füzesgyarmaton, Furtán, Tiszaszigeten, Mezőhegyesen, Öttömösön, Mesterszálláson, végül 2002 óta Dévaványán.” Ma már nyugdíjas, legutóbbi szolgálati helyén az önkormányzattól kapott lakásban él.
Emlékezete a fél évszázadnál is távolabbra nyúlik vissza. „Mikor érlelődött meg bennem a papi hivatás? Kiszomborban éltünk, édesapám korán, 1953-ban meghalt. Rendszeresen ministráltam az öcsémmel Szikora Károly atya idejében, majd a felsőbb gimnáziumi években határoztam úgy, hogy az érettségit követően jelentkezem a hittudományi főiskolára. 1960-at írtuk.”
A tanulmányok hat évig tartottak, ugyanis a gimnáziumban – társaihoz hasonlóan – ő sem tanult latint, ezért az előkészítő évben a latin nyelvvel és alapvető hittani ismeretekkel foglalkoztak. A főiskola, vallja az atya, védett környezetet jelentett mindenféle külső hatással szemben. Utána pedig mindmáig kitartott küldetésében. „Hálát adok a Jóistennek ezért, mert bizony sok ismerős pap hátat fordított szolgálatának. Évfolyamunkban is akadt, aki később elhagyta hivatását.”
Egy, a papság gondolatával foglalkozó mai fiatalnak azt ajánlja: fontolja meg jól. „A papi életnek örömteli és árnyoldalai egyaránt jelentkeznek. Bizony adódtak nehéz helyek, amikor például nem foglalkozhattam az ifjúsággal.” S szomorúan mondja mai állapotainkról: „Ma sokszor a szülőkben van a hiba, nem kereszteltetik meg gyermeküket.”
Annak idején bizony nem egy alkalommal behívták Szegedre az egyháziakra állított belügyesek. „Miért nem vagyok békepap? – Az vagyok, válaszoltam. – Hogyhogy? – Én sem akarok háborút.”
Mégis, a hitélet az atya által módszerváltásnak nevezett 1990-es átalakulás után sem vált könnyebbé. „A Kádár-rendszerben jobban tudtam foglalkozni a fiatalokkal.” Fényképalbumokat mutat, vidám, fiatal arcok. Öttömös, Tiszasziget. Kirándulások, összejövetelek… „1990 után sokkal nehezebben értük el a fiatalokat. Az új nemzedékek úgy néznek a papra, mint valami marslakóra. Igaz, az országnak ez a délkeleti része sosem volt mélyebben vallásos.”
Laczkó Ferenc szeretett focizni. Tehetsége alapján az NB III-asnál felsőbb osztályba kerülhetett volna, de papi hivatása nem engedte ezt. Közel harminc évig fújta a sípot a mérkőzéseken. Mosolyogva említi, mostani főpásztorának – a labdarúgóként is ismert Kiss-Rigó Lászlónak – is vezetett mérkőzést. Az eredményt nem említi Laczkó Ferenc… Egy ideig Katona István – ma nyugalmazott egri segédpüspök – káplánja volt. A főpásztor így emlékezik rá: „Laczkó Ferencet nagyon szerették a gyerekek, a fiatalok és a felnőttek egyaránt… A ballagó nyolcadik osztályos gyerekeket az ünnepség alkalmával bevezette a templomba, és hálaadó szentmisét mutatott be. Ez nagyon fölháborította Apátfalva község tanácsának vezetőit.” Követelték, a püspök azonnal helyezze el a káplánt, mert ha nem teszi meg, „másképpen intézkednek”. És a labdarúgás… „Ha valaki elkáromkodta magát a sportpályán, kiállította. Olykor, ha nem tetszett a drukkereknek bírói ítélete, bekiabáltak: »Miért nem maradtál otthon gyóntatni?«”
A csengelei tanyavilágban felnőtt egykori fiú hetyke mosolya ül ma is az arcán: „Amikor bíróként megismertek engem Csongrád és Békés megyében, meccs előtt a többiek figyelmeztették a káromkodós játékosokat: ne óbégassatok, mert baj lesz! Huszonhat évig vezettem mérkőzéseket, ez idő alatt két alkalommal állítottam ki játékost káromkodásért. Egyszer a közönség egy részét is kivezettettem a sarkadi cukorgyáriak meccsén a közeli határőrség katonáival, mert tűrhetetlen, mosdatlan hangon szurkoltak. Utána a határőrök elkísértek Békéscsabáig, nehogy utánam jöjjenek a felháborodott szurkolók…” Olyanok segítették, hogy eljusson a mérkőzésekre, akikről nem is gondolná az ember. A Békés megyei egyházügyi megbízott, Gregor György testvérével járt bíráskodni, pedig az egyházügyi megbízott több alkalommal keményen „kioktatta”. „Hittanosaimat nem bántották az iskolában, óriási tekintélyem volt a faluban… Játékosként gólkirály lettem Csongrád megyében, de a megyei lapban ezt nem lehetett megírni, a fényképem sem jelenhetett meg. Mégis: a futballal a kommunizmus sötét idejében is sok mindent el lehetett érni a pasztorálásban.”
A pápai prelátus ma Domaszéken szolgál, a település díszpolgára, s a domaszékiek neki köszönhetik templomuk felépítését.
Ötven éve április 11-e húsvétra esett. Ijjas József ezért fogalmazott így: „Húsvét az anyaszentegyháznak mindig a legnagyobb ünnepe volt. Ebben az esztendőben fokozott buzgósággal ünnepeljük meg ezt a napot, mert jubileumi időben ünnepeljük. A jubileum ujjongást jelent… Ahol ünnep van, ott öröm van. S ahol öröm van, ott megnyílnak a szívek. S a megnyílt szívek szeretetüket úgy mutatják ki, hogy ajándékot adnak… Kik azok, akik itt most ajándékot adnak, és kinek adnak ajándékot? Szülők, édesanyák, édesapák ezen az ünnepen hívő és istenszerető lélekkel ajándékot adnak. Nem vásárolt ajándékot, nem pénzzel megvehető ajándékot, nem aranyat, ezüstöt, hanem testet és vért. A szülők életük folytatását, saját testüket, vérüket, tulajdon gyermeküket adják jó szívvel, hittel és szeretettel. Ide hozták az Istennek oltárára az ő szívük magzatait.”
Vasáros József atya a Sümeg melletti Káptalanfáról származik. Mint mondja, paptermő hely ez, „mert ahogy összeszámolom, ma is kilencen töltenek be az egyházmegyében papi szolgálatot az én falumból.” S Káptalanfa több szerzetes nővért is adott.
„Amikor kiderült, hogy pap leszek, az egyik tanár kijelentette: a sümegi gimnázium szégyenfoltja vagyok. Később Sümegre kerültem plébánosnak, s amikor találkoztam a tanárokkal, azt sem tudták, hogyan magyarázkodjanak. Akkor már nem voltam szégyenfolt. Öcsém Devecser mellett, a honvédségnél dolgozott segédmunkásként. Onnan is elbocsátották pap bátyja miatt.”
Úgy látszik, focis nemzedék az övék. „Én is nagyon szerettem ezt a játékot – mondja József atya. – Egy alkalommal elvittem a gyerekeket Zalahalápra játszani. Utána behívattak a tanácsra, s közölték velem, tudom-e, hogy hittanórán kívül nem szabad a fiatalokkal foglalkoznom? És sorolták, miért nem szabad. A KISZ-titkár rátette a kezét a telefonra: tisztában vagyok-e azzal, ha ő beszól Tapolcára, nem a plébániára megyek haza, hanem a rendőrségre. Mire azt válaszoltam: megteheti, de lehet, hogy valamikor még büszke leszek erre.”
A papság lassan formálódott benne. „Mindig arra gondoltam, olyan hivatást választok, ahol segíthetek az embereken. Amikor első alkalommal utaztam autóbuszon a szüleimmel, elhatároztam, buszsofőr leszek: mennyi embert szállít. Télen hoztuk a szenet, akkor bányász akartam lenni. Munkájával sokaknak meleggé teszi a szobáját. Majd családi minta alapján – szüleim is ezt szerették volna – a pedagóguspálya vonzott. Hármas szándék munkált bennem: pedagógus, orvos, pap. Mire odaértem a döntéshez, a papság vált a legerősebbé.”
Ajkán reverendában járt az iskolába hittant tanítani, „csakhogy lássák a papot… A szülők jobban kiálltak a hittan mellett, mint manapság. Ismertem olyan mérnököt, akit ezért elbocsátottak az állásából. De vállalta…”
Szentelési szentképére ezt íratta: Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. „Ha behívtak és fenyegettek, mindig ez jutott az eszembe. Ez adott lendületet; ha Jézus megmondta, ez rám is vonatkozik, s akkor miért keseredjem el?”
S hangzanak Ijjas József egykori szavai: „A pap latinul így hangzik: sacerdos. Ha ezt a szót kettéválasztom, a sacer annyit jelent: szent, a dos pedig: ajándék. Szent ajándék. Ez van itt. Szent ajándékozás, ennek vagyunk a részesei. Micsoda ünnep, micsoda jubileum, micsoda lélektöltekezés!”
„Amit lényegesnek tartok: lássák meg az emberek a papban, hogy értük van” – állítja Vasáros József atya. „Mert ha ezt nem sikerül elérnie, akkor azt sem fogadják el, amit hirdet. Ha sikerül elfogadtatnia magát – én sokszor tapasztaltam ezt –, akkor a nehézségek idején is mellé állnak.”
Mit mondana egy papságra készülő mai fiatalnak? „Kevesebbet beszélni, magyarázni erről, inkább lássák az életemet; megélni előttük a papságomat.”
Ősei békéscsabaiak, de Szigeti Antal atya már Kondoroson született. A tanyasi családban tizennégyen voltak testvérek. „Édesanyám szerint kisgyerekként említettem, hogy pap leszek, de nem emlékszem erre. Arra viszont igen – hivatásom alakulásának kezdetére –, amikor érettségiző koromban kórházba kerültem, s ott találkoztam hozzám hasonló korú fiatalokkal, akik azonban egészen más világban éltek, mint én. Igen elcsodálkoztam rajtuk. Felébredt bennem a gondolat: valakinek el kell mondania az igazságot azoknak, akik nem hisznek Istenben, akik nem élnek vallásosan – s ki más lenne ez, mint a pap!”
A kor politikai viszonyai – papok bebörtönzése, általános egyházüldözés – őt sem térítették el. „Sőt, arra gondoltam, annál inkább szükség van arra, hogy hirdessük Isten igéjét.” A nehéz helyzetektől, akár a hivatásbeli válságtól, akár a külső megpróbáltatásoktól – mint mondja – megóvta a Jóisten. „Tizennégy évig voltam káplán, minden plébánosommal jól kijöttem. Nem vagyok konfliktuskereső ember, szolgálatomban megtaláltam a lehetőségeket, örömöt leltem a munkámban, s mindenütt jó emberekre találtam.” Ma Békéscsaba plébánosa a kanonok atya. A jelenről így vélekedik: „A rendszerváltozás után a fiatalok nem igényelték látványosan a hittant, nemigen járnak többen templomba. Bölcsebb emberek nyilván előre látták, ez ugyanis nem így működik. Ahogy kopik a régi, hagyományos vallásosság, úgy fogyatkozunk a templomban, nemzedékről nemzedékre lazult az emberek egyházzal való kapcsolata.” Ám figyelmeztet: a folyamat bármikor megfordulhat. Értem: Isten nélkül nem élhet hosszabb távon egyetlen közösség sem. S hogy mit mondana egy mai fiatalnak? „Először is tegye fel magának a kérdést: miért akar pap lenni? Sok fiatal talán kevésbé reális gondolatokat dédelget a papsággal kapcsolatban. Ma sokkal nagyobb elkötelezettséget, nagyobb akaraterőt kíván a papság – ha tisztességes akar maradni –, mint régen. S eszébe ne jusson papnak lenni, ha ebben akár népszerűséget, akár a jobb, kényelmesebb életet keresi, s egyéb rossz gondolataitól is tartsa távol magát.”
Antal atya mellett láthatatlanul ül valaki. „István bátyámmal együtt szenteltek pappá minket. Huszonöt éve közösen ünnepeltük az ezüstmisénket. Utána – talán furcsán hangzik – az a szerencse érte a testvéremet, hogy a Jóisten magához szólította. Azért fogalmazom így, mert álmomban egyszer rám mosolygott: Ugye szerencsés vagyok, mert én már ide kerültem. S nyilván ott is van, mert szép papi életet élt.”
Mintha azon az 1966-os húsvéton lennénk – lélek szerint. A koncelebráló atyák az ostyához és a borhoz járulnak. Íjjas József szavai még mindig ott hangzanak: „Itt van hat, újonnan fölszentelt pap. Ők adnak most ajándékot az Úrnak ezen a húsvéton, ebben a jubileumi örvendezésben. Nem akármilyen ajándékot, hanem a maguk életét, a maguk ifjú életmegajánlását adják az Úrnak. Visszavonhatatlanul és visszatartás nélkül, egészen, és az Úrnak azt súgják, mikor ma először fogják a fehér ostyát átváltoztatni Jézus testévé és a bort Jézus vérévé: téged, egyedül, örökre.”
