– Ezek a gyerekek amíg csak élnek, emlékezni fognak a templom felszentelésére, mert segíthettek felhúzni a toronyba a három harangot. Többször megtapasztaltam, hogy ha az embereknek lehetőségük van részt venni egy-egy harang felhúzásában, azt még évtizedek múlva is emlegetik.
– Hogyan telnek egy harangöntőmester hétköznapjai?
– Hatkor kelünk, és hétkor harangszóra kezdjük a munkát az aznapi feladatok megbeszélésével. A munkaidő hivatalosan négyig tart, de egy-egy munkafolyamatot természetesen nem lehet félbehagyni. A harangkészítés olyan, mint egy jó vacsora megfőzése: sokáig dolgozunk vele, aztán összejön a vendégsereg, néhány perc alatt eltűnik az étel, és kezdődhet a mosogatás. A harangot öt-hat hónapig készítjük elő, s ezalatt nagyjából kétszázötvenféle munkafolyamatot végzünk el, melyek mindegyikénél jelen kell lennem Maga az öntés csupán néhány perces művelet. A legelső lépés az alapanyag beszerzése. Ha harangot készítünk, először is felmegyünk a templomtoronyba, és megnézzük, milyen hangon szólnak az ott lévő harangok, majd a zenei összhangzattan alapján kiválasztjuk, hogy milyen harang illik oda.
Hamisság semmi esetre sem jöhet szóba. Sem a harangok esetében, sem az életben. Miután megállapodtunk a hang tulajdonságait illetően, kezdődhet a mintaépítés. Először elkészítjük a magharangot, majd az álharangot, amely sziluettjében és keresztmetszetében is pontos mása a valódinak, csupán abban különbözik tőle, hogy a díszei viaszból vannak. Az agyagból készült álharangra egy különleges összetételű finomsármasszát hordunk fel több rétegben. Ez a massza az agyagon, a samottliszten, a tojáson és a cukron kívül apróra vágott emberi hajat is tartalmaz. A köpeny belső felülete átveszi az álharangon lévő feliratokat, illetve az álharang formáját. Ezt hívjuk negatív mintának. A köpeny felső részére fémhorgokat szerelünk, majd a harangot behelyezzük az öntőgödörbe. Ott a mintát szétszedjük, az álharangot eltávolítjuk, és a köpenyt visszahelyezzük a magra. Ezt követően a harangmintát bedöngöljük fekete földdel, ezzel védjük a felhajtóerő ellen. A földben a minta és az öntvény hosszú idő alatt, lassan hűl le: ez a feszültségmentesítés ősi módja. Ezután felmelegítjük a kemencét legalább ezeregyszáz fokosra. A fortyogó, forró fém, amely hetvennyolc százalék vörösrezet és huszonkét százalék angol ónt tartalmaz, a köpeny és a mag között keletkező hézagba folyik be. Csak a megfelelően lehűlt harang tud sokáig feszültségmentesen működni.
– Mi szükséges ahhoz, hogy a harangöntőműhelyben dolgozhasson valaki?
– Harangöntő gyakorlattal rajtam kívül még Ferenc fiam rendelkezik. A többiek fémipari végzettséggel jönnek ide. A munkavégzés egyetlen és legfontosabb feltétele, hogy az embert érdekelje, amit csinál. Az újaknak jó ideig magyarázom, hogy mit kell tenni, de nem foghatom állandóan a kezüket, oda kell figyelniük a munkára. A legtöbben esztergályos vagy lakatos szakképesítéssel érkeznek. (Sajnos öntőképzés nincs Magyarországon.) Egy-egy öntés és mintaépítés alkalmával szépen, lassan beavatódnak a részletekbe. Aztán már csak gyakorolni kell. Az irányítás az enyém, a többieknek pedig az a feladatuk, hogy odafigyelnek a munkájukra, és ha váratlan helyzet alakul ki, akkor is feltalálják magukat. Hiszen minden egyes öntés más egy kicsit, mint az előző: mindegyikben van valami kis turpisság, csakúgy, mint a nőkben… Mindig kialakul valami váratlan meglepetés, fordulat.
– Lehet egy harangot hangolni?
– A zongorát a húrok feszítettségének szabályozásával hangolják. A harang hangja a magasságától, öblösségétől, keresztmetszetétől függ. Egyedül az anyag az, ami állandó, s ebből a kromatikus skála bármely hangját ki tudom önteni.
– Évente átlagosan hány harangra van szükség Magyarországon?
– Sajnos jóval többre, mint amennyit mi készítünk, mert külföldről is hoznak be termékeket. Idén harminckét harangot öntöttünk, tavaly huszonnyolcat. Ahhoz, hogy a cég megfelelően működjön, évente legalább hatvanat kellene készítenünk. Heten dolgozunk a műhelyben, magyar és külföldi megrendelésre egyaránt. Vittünk már harangot Mánusz szigetére, Kamerunba, Tanzániába, Mauritiusra. Jelenleg körülbelül ezer harangom kongat a világban: templomtoronyban, harangállványon, kápolnában, temetőben, hajón. A paksi atomerőműben is van négy kicsi harangunk, a szeizmográfiai mozgásokat ellenőrzik velük.
– Hogyan lett Őrbottyánban harangöntő-manufaktúra?
– Amikor 1952-ben Rákosiék bezáratták a Szlezák Műveket, egy-két őrbottyáni dolgozó igyekezett megmenteni az értékeket. Amikor elég sok gép és eszköz összegyűlt, szóltak édesapámnak, hogy fogja össze a kezdeményezést. Így folytatódott a munka Őrbottyánban. A jelenlegi műhelyt én építettem, a gépeket is magunk szerezzük be. A korábbi kemencénket is magunk építettük. A billentése hosszú ideig egy régi, szovjet gyártmányú ZIL-váltóval működött, teljesen megbízhatóan. De az agyag keveréséhez használunk például a pékségekben alkalmazott tésztakeverőgépet is. Sajátos és ritka szakma ez, szükség van egyedi megoldásokra…
– Dsida Jenő így fogalmaz Te harangozol című versében: „És delet kongat a falu harangja, / és minden kondulással egyre biztosabban / érzed, hogy te vagy a harang nyelve”. Hogyan készül a harang nyelve?
– Tájegységenként más és más a neve, hívják nyelvnek, szívnek, langallónak is, mi ütőnek mondjuk. Lehet kovácsolni, és öntött vasból is készülhet. Ha azonban a kovácsolt rész hőkezelése nem megfelelő, akkor túl kemény lesz, és mélyen beveri a harang testét. Az ütő végének formája gömb alakú. Minél öblösebb a harang, és minél nagyobb a keresztmetszete, annál mélyebb hangon fog szólni. A harang nyelve és az egyéb kisebb alkatrészek – kampók, hógnik – a kovácsműhelyből kerülnek ki. A szerszámokat is magunk készítjük. A harangok díszítése és felirata egy fa mesterdarab alapján készül. Ezt immár harminc éve ugyanazzal a gödi fafaragómesterrel csináltatjuk. A famintát azután viaszból kiöntjük, és az kerül fel a testre.
– Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjében az apa nem árulja el Boriszka nevű fiának a harangöntés titkát, végül mégis megszólal a fiú öntötte harang, úgy ahogy kell. Önnek átadta a tudását az édesapja?
– A szakmai fogásokat édesapámtól, Gombos Lajostól tanultam. Ellestem tőle mindent, amit csak lehetett. A mostani műhelyt viszont már úgy építettem meg a munkatársaimmal, hogy alkalmas legyen az öntés hagyományos technikáinak és modern eljárásainak ötvözésére. Gyerekkoromban, amikor iskolai szünet volt, mindig kaptam munkát: segítettem a sarazásnál, az agyag keverésében, a döngölésben és még nagyon sok mindenben. Volt, hogy az édesapám szavakkal is tanított, magyarázott, de ezt a tudást igazából úgy teheti magáévá az ember, ha figyeli, mit hogyan csinál a másik. Ha a kezembe veszem az agyagot, érzem, hogy mi kell hozzá. A fiam, Ferenc szintén kisgyerekkora óta jelen van a műhely életében. Ő úgy fogalmazza meg ezt, hogy „minden szabadidejét a harangöntés körüli munkákkal töltötte”. Sőt, tanulás után már az unokám is betér a műhelybe döngölni, lapátolni, belekóstolni a harangkészítés világába. Úgy lesz a sajátunk ez a hivatás, ha tesszük, amit kell: a műhely kisöprésétől kezdve a harangkészítés legkülönbözőbb munkafázisain át mindent ki kell próbálni, és a tanulásnak ugyanúgy folyamatosnak kell lennie, mint az imádságnak.
– A hónapokon át készülő haranghoz türelem kell.
– Igen, de melyik munkához nem? A vacsora elkészítéséhez, és tulajdonképpen mindenhez türelem kell. Hat hónapon át dolgozunk egy harangon. Ha a munkafolyamat során valaki türelmetlenségből „eltrehánykodik” valamit, a fém az öntés végén jelzi a hibát, és nem legyinthetünk, mondván „jól van, nem számít”.
– Előfordult már ilyen?
– Persze. Az ember, ha dolgozik, óhatatlanul követ el hibákat. De szerencsére nem sokat tévedünk, inkább apróbb javítanivalók adódnak olykor. Egy biztos: nálunk nem lehet úgy dolgozni, hogy fél szemmel az órát lesve barkácsolunk valamit. Senki sem hajtja a másikat, de amit elkezdünk, azt be is kell fejezni. A munkához alázat kell, és nálunk minden a harang elkészítésének van alárendelve. Az az igazság, hogy az egész életemet a harangkészítésnek szenteltem.
– Imádkoznak is munka közben?
– Minden öntés előtt. Általában megemlékezünk az elődökről, azokról, akik velünk dolgoztak, és már nincsenek közöttünk. Megköszönjük az eddigi munkát, és kérjük, hogy a több hónapos munkálkodásunk gyümölcsözően záruljon: „Istenem, ha eddig eljutottunk, add, hogy tisztességgel befejezzük.”
– Manapság egyre ritkábban készítünk valamit a két kezünk munkájával. Amit csak lehet, igyekszünk a fizikai világ kiiktatásával megoldani. Harangot önteni azonban nem lehet virtuálisan…
– Ez a munka megkívánja, hogy az ember folyamatosan kapcsolatban legyen az anyaggal, ismerje a természetét, tudja, mikor mit kell hozzátenni vagy elvenni belőle, igazítani rajta. Az anyag állandóan változik. A bányából elhozott agyag például biztosan nem olyan állagú, mint az előző évben volt. A természet változásait figyelnünk és ismernünk kell ahhoz, hogy jól tudjunk dolgozni.
– Van legkedvesebb harangja?
– A sevillai harangjáték a Makovecz-pavilonban. Több szempontból is fontos esemény volt számomra az az építés. Igen sok külföldi megrendelést kaptam utána. A családommal együtt utazhattam Sevillába, és a munkatársaimmal együtt szereltük fel a tizennégy harangot, amelyekkel negyven dallamot lehet eljátszani.
Egy harmonikusan működő harangban mindig benne van az ima, az alázat és az a több hónapon át tartó szellemi és fizikai munka, amelyre szükség volt az elkészítéséhez. Tulajdonképpen a lelkünk van benne. Gyakran mondják, hogy az embernek a munkahelye a második otthona. Az én életemben az első helyen áll a hivatás, ennek a feleségem a megmondhatója. Szeretem, amivel foglalkozom, és nagyon fontos számomra, hogy a családom mindig ott van a hátam mögött. A harangjaim Isten dicsőségét, a békét és a szeretetet hirdetik, bárhova kerüljenek a világban. Ezúton kívánok minden kedves olvasónak jó egészséget, és szerencsés, boldog új esztendőt!
Fotó: Kissimon István
