Te Deum Eisenachban, börtönfeljegyzés Mirovban…

Ezért most csak egyetlen részletet ragadnék ki életéből, amelyet a kassai dóm oltárképének alkotója is megfestett. A rajongással szeretett férj, Lajos őrgróf 1227. szeptember 11-ei halála után Erzsébet magára maradt. Nem engedték szabadon gazdálkodni vagyonával, férje birtokainak jövedelmével. Éppen a herceg halála hónapjában született harmadik gyermekük. Az anyagias rokonok között csak megtűrt, nem kívánt személyként élhetett. Nem is maradt sokáig, néhány héttel karácsony előtt elmenekült a várból. „Olyan rosszul bántak vele, hogy földönfutóvá tették.”

E jelenetet örökíti meg a kassai oltárkép. Erzsébet a vár alatt húzódó Eisenachban hiába keresett menedéket. A kegyetlen télben még egykori támogatottjai közül is többen elutasították. Akik tisztelték is, féltek talán az ő mindent „eltékozló”, „különleges” személyiségétől, de különösen rokonai rosszindulatától, haragjától tartottak. Végül egy kocsmáros jóindulata révén egy szegényes istállóban húzódhatott meg, a közismerten dermesztő, türingiai télben. Először talán nem is gondolt rá, hogy éppen azért „járt néki mindez”, mivel emberszeretetével az Úr nyomába szegődött. De alighogy elhelyezkedett gyermekeivel, megkondult az Eisenachba települt ferencesek harangja. Erzsébet arca – egyes leírások szerint – ekkor átszellemülten felragyogott, s ezt követő gyalogútján haladva is végtelen boldogságot sugárzott. Ő ugyanis még ezen az éjszakán a ferencesek kolostorához sietett, s kérte, énekeljék vele ferences testvérei a Te Deumot. Hálát akart adni az Úrnak azért a rendkívüli kegyelemért, amelyben részsült. Hiszen ő és gyermekei hasonló helyzetben várhatták a Kisjézus eljövetelét: a jászol mellett! Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhette volna… Bangha Béla megállapítása szerint: „Semmi sértés, semmi nyomorúság nem ronthatta meg a belsejében lakozó mennyei békét….” Több mint ötszáz évvel később élt egy másik magyar nagyasszony, az ő alakját idézzük most fel: Zrínyi Ilonáét. A grófnő 1643-ban, háromszázhatvanöt éve született a kisázsiai Ozaljban, és 1703. február 18-án halt meg a törökországi Nikomédiában, a mai Izmitben. Mennyi hit szorult ebbe a magyar asszonyba, amikor „gyenge” nőként az ország legnagyobb erődítményét védte, több osztrák tábornokot megszégyenítve! Munkács várában közel három évig teljesítette a várvédő hadvezér szerepét, így a leírások szerint, tízéves Ferenc fiával, a későbbi nagyságos fejedelemmel – Caprara, majd Caraffa ágyúinak dörgése közben – két karácsonyestét is megértek. A vár kényszerű feladása után (1688. január 17.) is keményen nézett az udvari vizsgálóbírák szemébe, mielőtt gyermekeitől végleg elszakították, s a bécsi orsolyitákhoz került – ma úgy mondanánk: házi őrizetbe. Kiadatása után követte második férjét, Thököly Imrét a törökországi számkivetésbe. A Boszporusz túlpartján, Kis-ázsiában több év karácsonyát is megérte. 1702 volt az utolsó, amelyet szintén távol töltött szeretett fiától és hazájától abban a kisázsiai házban, amelyből éppen napjainkban lett emlékmúzeum. (Hamvai fia, II. Rákóczi Ferenc mellett a kassai dómban pihennek.)

Illő emlékeznünk egy száz évvel későbbi, reformkori magyar asszony, Teleki Blanka meg nem alkuvása által „kiérdemelt” kufsteini karácsonyára. A börtönajtó hat évre bezárult mögötte, amikor rábizonyították szabadságharcos tevékenységét: hosszúfalvi birtokán honvédeket ápolt, külföldi levelezéseivel is sértette a birodalom rendjét. A magyar nőnevelés elindítója a magyar függetlenség ügyét is szolgálta. A haditörvényszék ítélete alapján így került előbb Brünn, majd Olmütz és Kufstein várának börtönébe. Hat év öt karácsonyát töltötte – részben Leövey Klára társaként – várfogságban a fogolytársain szüntelenül segítő grófnő. Aki járt Spielberg vagy Kufstein várbörtönének mai múzeumtermeiben, az is legfeljebb sejthette csupán, a nyirkos falakat is megtapintva, mit jelentett itt „élni”… Innsbruck felé autózva a kufsteini vár alatt kanyarog az út, jól látni az Inn folyó fölé magasodó várat, s valóban: „még a komor épület külső kontúrjaitól is megfájdul az ember gyomra” – ahogy Tímár Ágnes írta. Kufsteinbe Teleki Blanka idején is „láncos rabok, nélkülöző emberpáriák közé” érkezett meg Jézus születésének ünnepe. Az évek óta szenvedő, nélkülöző magyar foglyok facsonkokból készítettek, faragtak egymásnak ajándékokat. Kufsteini rózsák című regényében Sz. Solymos Bea leírja, mennyire nem akart lemaradni rabtársai mögött a grófnő abban a karácsonyi figyelemben, amelyet azok akkor egymás felé tanúsítottak. Ő is minden vagyonát, külső kapcsolatát felhasználva adakozott. S amíg kinn, a Tiroli-havasok felett, harmincfokos hidegben tombolt a hóvihar, addig Krisztus születésének ünnepére a cellákban didergő rabtársak „Felső-Magyarországról hozatott magyar szőrmebundákat kaptak Teleki Blankától ajándékba”, amint „…az ő áldott szívét dicsérték a személyenként szétosztott sonkák és fonott kalácsok is”. Ezen a szent éjszakán énekhangok szálltak a folyó felé: „felhangzott a kőszikla koporsókból a karácsonyesti ének: Dicsőség a mennyben az Istennek….”

Spielberg börtönének József császár korabeli felső, emeleti falai is tudnának mesélni „a magyar hazafiak zárkájá”-ról, az 1795-1799 közötti évekből – Kazinczy korábbi börtönéveinek idejéből – jó néhány magyar (és lengyel meg cseh) fogoly karácsonyáról… De a rendületlen bizalom, a Krisztus-várás példáit bőven mutatták a következő századok börtöneiben is honfitársaink – egészen a legújabb időkig. Egy igaz ember, nagyszerű tanár, forradalmár halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztek néhány hete Vácott, az 1956-os forradalom és szabadságharc idei évfordulóján. Brusznyai Árpád (1924-1958) egykori iskolája falán elhelyezett emléktábla tövében Tímár Ágnes ciszterci szerzetesnő mondott beszédet, annak az embernek az emlékére, aki élete utolsó karácsonyát két héttel kivégzése (1958. január 9.) előtt élhette még meg e földi világban. Utolsó szentestéjén írt levele a börtönlevelek egyik legmegrázóbb és legszebb emléke.

A hivatalosan engedélyezett harminckét sorban próbálta „elmondani az elmondhatatlant”, még mindig reményt és bizalmat sugározva szerettei felé. Ahogyan a sorstárs részéről is elhangzott a megemlékezésen: „A lassan, megfontoltan megszülető levél nehéz öröksége lett kislányának, végső kincse társának, apjának…”„Mi értelme az emlékezésnek? Megváltoztatja a múltat, a jövőt? – tette fel a kérdést az emléktáblánál Tímár Ágnes. Majd így válaszolt rá: – …az értelmetlennek tűnő dolgok az élet legfontosabb és legértelmesebb cselekedetei.  Nem a szenvedésé az utolsó szó. “Ismert tény: hány magyar politikai fogoly szabadult ki a forradalom idején börtönéből, akik „a forradalomtól kapott karácsony” után kerültek vissza újra a rácsok mögé, mikor az elnyomó hatalom újra magához tért…

Hasonlóan nem lehet értelmetlen számunkra gróf Esterházy János (1901-1957) életének és szenvedésének példája sem. A csehszlovák „igazságszolgáltatás” jóvoltából több mint egy évig a felfüggesztett halálos ítélet árnyékában élt, majd „kegyelmet kapott, életfogytiglanra”. Jó néhány hónapot töltött Lipótvár börtönében a súlyos büntetésüket töltő rabok elkülönített szárnyában. A mirovi börtönben pedig – rabtársai tanúsága szerint – testileg nagyon legyengülve is hatalmas lelkierőt sugárzott magából, bátorítva, erősítve a többieket. Nagy biztatást jelentett számára 1956 októberében a magyar forradalom híre. Erről is szól rabtársa, Jan Jankú mirovi feljegyzése és későbbi nyilatkozata. Aztán decemberben, a forradalom vérbefojtásának hírét hallva, élete utolsó karácsonyát várva erőt vett rajta a csüggedés. A cellában, ahol a legvadabb télben is csak naponta két órát fűthettek, hamar kihűlt a kályha (a körülményekről döbbenetes levélrészleteket olvashatunk Mycielskiné Eszterházy Mária levelezéséből). A fogoly betegsége rohamosan súlyosbodott. A következő év márciusában hunyt el Eszterházy János, aki a szlovákiai fasiszta eszmékkel ugyanúgy szembeszállt („a mi jelünk a kereszt, s nem a horogkereszt"), amint a bolsevizmus, szovjet és csehszlovák államhatalom üldözéseit is egyaránt viselte. Ez a megingathatatlan ember elhárította – amikor kellett – a felajánlott miniszteri széket, de a helyén maradt – amikor kellett, mert kellett – a végsőkig vállalva a magyar kisebbség érdekeinek szolgálatát.