Az erdő szélén tölgyfa áll. Vén őrködő. Ágaira települtek a csillagok, a hold-kifli közéjük fészkelődik. Mindezt is figyelembe kell venni, hogy a Végtelent állítsuk, s rányissunk arra, aki fán függve szerezte meg az elvesztett Kertet…
Csönd-herceg jár a keskeny úton, időnként megzörren a még télszáraz avar, útra kel néhány rágcsáló. A tavasz megérkezett, az esték azonban hűvösek. Évszakváltásban az idő, amelyről azt mondta a minap az új pápa, hogy „Isten hírnöke”, az átélt időben üdvözít, és nem egy szempillantás alatt. Üdvözítő terve a történelem és személyes történetünk során teljesedik be.
Teremtés és fejlődés. Változás és állandóság – ez napjaink jelensége, ez a világé, amely tavaszi hangok ébredő ritmusában a biztosat keresi, a pontot, ahonnan tovább látni – akkor, amikor földrengést jelez a szeizmográf, terroristák pokolgépe robban távoli országokban. De van-e manapság távolság, biztos pontja a nyugalomnak, tavaszi hangok meghallásának? Mintha nem lennénk már urai eseményeknek, amelyek ellenünk fordulnak. Ionesco a múlt században sötét korképet festett műveiben, de A fehér és a fekete című kötetében ezt köti lelkünkre: „A gondviselés valami derű
lehetőségét is megadta nekünk.”
Például a tavasz sugarát, amelynél feltámadhat valami abból a világból, amely szemmel nem látható. Hozzászoktunk, hogy azt fogadjuk el létezőnek, amit látunk, tapintunk. Nincs másféle látás, tapintás? Akik látták a Feltámadottat, nem rendelkeztek ilyen érzékkel? Csak így tanúsíthatták a sírból kilépőt. Hatékonyabb ez, hogy valósággá alakítsa a túlvilágba vetett „hiedelmet” – ekként interpretálja Bergson, aki megleli a hit-érzékenységet az emberek többségében. Igaz, hozzáteszi: legtöbbször verbális ez, nem hatékony. Elvont.
Mozdul a tavaszi erdő, pipehúr s más korai virág bontja ki fejecskéjét az álomból. Az aranyeső egy-két nap alatt zuhatagként omlik a kerítések mentén. Ébred a kert is.
Reggel a feleségem arról szólt, hogy amíg aludtam, a néhány percre nyitva hagyott ajtón rozsdafark suhant a szobába, megült a könyvpolcon, a télen vágott, sarokban nyújtózó „gondolkodó nádszálaknál”. Rövidesen a terasz-gerendák közt rak fészket. Egész kis mikrokozmosz vesz körül, s a nád majd nem gondolkodik a közeli víz partján, hanem suhog. Akkor trillázni kezd a hegedű, Strauss tavaszi valcere, Sinding zsongása biztatja a madarakat, és a magnólia alatt megtelepszik valami ősi bizalom.
Minden tavasszal kihajtanak a fák, s az ember tudja, virágkelyhekből is lehet arcot formálni. A játék természetében jelen van a könnyebbség – elviselni az életet.
Mégiscsak bízni kell valakiben – mondta egyszer egy bölcs pap, látva, hogy tavaszi virágzások, hangok ellenére is annyi a lemondó tekintet.
