Tibor: 1989. július 1-je igazán nevezetes nap volt az életünkben. Huszonöt évvel ezelőtt ezen a napon fogadtunk egymásnak örök hűséget, ekkor indult el a családalapításunk. Visszatekintve erre az elmúlt negyed évszázadra, azt gondolom – ahogyan egy régi ismerősöm is fogalmazott a közelmúltban –, hogy igen nagy utat sikerült bejárnom. Mit értek ezen? Ági mellett, az ő közreműködésével találtam meg a hitemet. De mondhatnám azt is, hogy a régen keresett utat segített megtalálnom. Ez idő alatt vált belőlem férj és családapa. Mindig sikerült olyan munkahelyen dolgoznom, ahol jól éreztem magam, és ahol szerettem is, amivel foglalkoztam. Mindezek azért fontosak számomra, mert a tágabb családomban igen magas a válások száma. Én úgy készültem a nősülésre, hogy életemben csak egyszer szeretnék házasodni. Emiatt sokat és sokáig kerestem azt a lányt, akivel – reményeim szerint – leélhetem az életem. A keresés ideje alatt folyamatosan az a mondás járt a fejemben: „Úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna!” Ma már azt mondom, a Jóisten jelére vártam, hogy kiderüljön, „kit teremtett számomra”. Ez a valaki pedig Ági lett, és én hálát adok a Jóistennek azért, hogy hozzá vezetett. Valódi társat kaptam a személyében, aki nem mellesleg még nagyszerű anyukává is érett mellettem.
Ági: Korábbi írásainkban már kitértünk kapcsolatunk indulására, a kezdeti idők vívódásaira. Ezek közül most csupán egyetlen dolgot idéznék újra ide. Tibor úgy fogalmazott: kereste azt a lányt, akivel leélheti az életét. Én pedig kerestem azt a fiút, akivel leélhetem az életem. Tibor meg is kérte a kezem, de én nem mondtam rögtön igent. Ezt mostanában kezdtem nagyon sajnálni. Akkoriban én egy hívő férjre vágytam, akivel megalapozhatjuk hívő családunkat. Ám Tibor akkor még nem ismerte a Jóistent. Így nekem nagyjából egy hónap gondolkodási időre volt szükségem ahhoz, hogy imában is hordozva ezt a döntési helyzetet, végül kimondjam: igen, én is téged választalak. Ha előre tudtam volna, hogy én is „valódi társat” kapok a személyében, aki még arra is nyitott, hogy megismerje Istent, aki fantasztikus férj és apa lesz, akkor nem gondolkodtam volna ennyit. Ha ma belegondolok, hogy mennyire ismeretlen volt a jövő, amelyre igent mondtam, beleborzongok. Csak az Úrba vetett bizalmam révén sikerülhetett ez. Boldog, hívő család lettünk, ha nem is pont úgy, ahogyan előre elterveztem. Büszkén merjük vállalni a fiatalok és a felnőttek körében tartott családóráinkon, előadásainkon is azt, hogy még mindig nagyon szeretjük egymást, és ma is szerelmesek vagyunk egymásba. Ez utóbbi gyakran meglepi a hallgatóságunkat.
Ahogy gyermekeink látják a családunkat…
Krisztina: Bár nem voltam végig jelen az elmúlt huszonöt évben, mégis biztos vagyok abban, hogy minden egyes év nagyon jó volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehettek kisebb- nagyobb problémák, de úgy gondolom, mindig sikerült mindent megbeszélni. Úgy tapasztaltam, hogy a családunkban mindig fontos volt az összetartás, mindig számíthatunk egymásra. Én csak a tizenhét évemről tudok nyilatkozni, ami viszont fantasztikus volt. Jó volt felnevelkedni úgy, hogy mindkét szülőm nagyon odafigyel rám, ránk. Jó kis család kovácsolódott össze belőlünk az évek alatt. Még most is szeretem a családi összejöveteleket, mivel ilyenkor igazi család-hangulatom van. Úgy tapasztalom a korosztályomba tartozók körében, hogy sokan nincsenek oda az ilyen alkalmakért. Már kisgyermekkoromban is nagyon jó érzés volt számomra, hogy komolyan vettek minket a szüleink, és nemcsak a gyereket látták bennünk, hanem az értelmes embert is. Sosem hagytak itthon minket, ha el akartak menni valahova. A legtöbb emlékem a családhoz köthető: közös nyaralások és játékok, nagy beszélgetések, és az eltévedéseink utazás közben, meg egyéb csodás dolgok. Nagyon jó, hogy vannak testvéreim, akikkel megoszthatom a gondolataim, az emlékeim és a szüleim. Mindig fontos volt a szüleim számára, hogy a munka mellett a gyerekekre is jusson idő, és ezt mindannyian éreztük. Akárhol is dolgoztak, gyakran mehettünk velük a munkahelyükre.
Ági: Hálás vagyok az elmúlt huszonegy évemért, amit ebben a családban tölthettem. Köszönöm, hogy ebben a világban olyan szüleim lehetnek, akik házaspárként valóban jó példát mutatnak: nem veszekednek, nem viszálykodnak, mindig békére és kompromisszumra törekednek. Köszönöm, hogy olyan körülmények között nőhettünk fel és olyan biztos családi háttérrel, amilyen sokaknak nem adatik meg manapság. Köszönöm, hogy a mögöttem álló család segített megtalálnom önmagam, miközben felnőtté cseperedtem. Remélem, hogy tényleg olyan emberré nőhettem ki magam, aki a jó példákkal és a jó tanácsokkal a háta mögött jó eséllyel vág neki az életnek, annak örömeivel és nehézségeivel együtt.
Tibor: Hatalmas hálát érzek azért, hogy az eltelt huszonöt évben sokat lehettünk együtt a családdal. A nyaralásaink, a kirándulásaink vagy csak az otthon együtt töltött perceink mind nagy élmények maradnak számomra. Szerencsére a szüleinknek fontos volt, hogy sok időt töltsenek velünk, és ez jó érzés. No meg természetesen az is, hogy látszik, mennyire szeretik egymást. Ha valami gond volt, azt mindig közösen próbáltuk megoldani. Mostanában már kevesebbet tudunk együtt lenni, mert felnőttünk, Budapesten tanulunk. Így még inkább odafigyelünk arra, hogy az együtt töltött idő „minőségi idő” legyen. Remélem, soha nem fognak elveszni ezek az alkalmak. Az emlékek, azok már biztosan nem. Catával nyáron lesz az esküvőnk. Bízunk abban, hogy olyan családot alapítunk, amelyben a gyermekeink majd hasonló örömmel gondolnak vissza a gyermekkorukra.
és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói
