„Tanulj meg táncolni az esőben!”

Amikor az etikai kódex megszövegezésén dolgoztam, egy nagyon érdekes tanulmányt olvastam. Kutatók harmincöt-negyven kiválasztott ember agyának működését vizsgálták, és azt tapasztalták, hogy a mély erkölcsi alapokat nélkülöző, valótlan hitvilággal kapcsolatos történetek és azok az általános mondatok, amelyek nem kötődnek az igazi hithez, az agynak csupán a memóriáért felelős területeit ösztönözték működésre. A valós hittel, az önbecsüléssel, az önértékeléssel foglalkozó kérdések hatására azonban egészen más agyi pályák aktivizálódtak. Ekkor jutottam arra a felismerésre, hogy ha – a hithez kötődve – a morális kódex segítségével a fiatalok értelmének e speciális területeit fejlesztjük, akkor azzal jobb teljesítményhez segíthetjük őket. Az erkölcsi kódex, úgy tapasztalom, önálló életet kezd élni. Ez a normarendszer egy erkölcsi mércét állít a játékosok elé, amely alapján megfigyelhetik egymást és saját magukat is. A kódex hatására kialakul egy közös értékrend, s aki nem tud megfelelni a szabályoknak, nem képes felvenni a megfelelő erkölcsi magatartást és viselkedési szokásokat, arról hamar kiderül, hogy nem való a csapatba, és távoznia kell. Nem azért, mert erre bárki is felszólítaná. Egyszerűen a közösség tagjai olyan helyzetet teremtenek, hogy aki nem tud alkalmazkodni a közös értékrendhez, az nem tud megmaradni a csapatban. Azt hiszem, a televízió képernyőjén keresztül is nagyon jól érzékelhető az, hogy a magyar kézilabda-válogatott, még ha veszít is, olyan küzdelmet produkál a pályán, amely megbocsáthatóvá teszi az aznapi sikertelenséget is. Azért van ez így, mert kialakult egy, a csapatot jellemző magatartás és erkölcs, amely rokonszenvet vált ki.

A magyarok közismerten szeretik a sportot, és gyakran jelzik is a sportolók felé elvárásaikat. Jó lenne, ha olimpiai bajnok lennél, ha érmet hoznál, gyerünk, verjétek el a világot – mondják nemegyszer. Van azonban itt egy kis probléma. Aki a mindennapi életében arra törekszik, hogy lehetőleg ne lépje át a fájdalomküszöbét, az hogyan várhatja el mástól, hogy ezt megtegye a küzdelme során? A világhírű úszó, Mark Spitz, aki az 1972- es müncheni olimpián hét számban lett olimpiai bajnok, fiatalkorában a leghíresebb edzőhöz kopogtatott be azzal, hogy nála szeretne dolgozni. „Rendben van, fiam, de mit csináltál eddig?” – kérdezte az edző. Miután Mark elmondta az edzésprogramját, azt felelte neki: „Ez mind jó, de hetente háromszor el kell jutnod a kínzónába.” Feltehetjük a kérdést: ki az, aki közülünk a napi munkavégzése során hetente háromszor eljutott a „kínzónába”? Az élsport sajnos ilyen, és akik a világgal akarják összemérni a képességeiket, azoknak e határterhelés területén kell dolgozniuk. Ezt pedig csak a hivatás iránti mély, szenvedélyes elkötelezettséggel lehet elviselni.


Vallom, hogy ma Magyarországon középszerű teljesítménnyel nem jutunk messzire. Most hadd szóljon belőlem a testnevelő tanár! Harminc százalékkal rosszabb fizikai állapotban vagyunk, mint a nyugat-európai országok lakói. A tíz legsúlyosabbnak számító betegség közül nyolcból dobogós helyen állunk, és legalább tíz évvel élünk kevesebbet egészségben, mint a nyugatiak. Ezzel együtt harmincévnyi lemaradást kellene behoznunk. Pszichésen és fizikailag rendkívül nagy terheket hordoznak a magyar emberek. Sajnos a fiatalokra is ez várhat. Csak akkor van esélyünk arra, hogy utolérjük Európát mind az egészség, mind pedig az anyagiak tekintetében, ha mindenki megpróbál a maga területén úgy gondolkodni és úgy élni, ahogyan az az élsportban kötelező. A sportolók feje fölött minden mérkőzés után megjelenik az eredmény, ez számukra az aznapi ítélet. A magyar férfiak két korsó sör után már sokszor a szövetségi kapitánynál is jobban értenek a kézilabdához. A nők felét érdekli a sport, de olykor még kritikusabbak, mint a férfiak. Az embereknek megvan tehát a véleményük, de nem tudják, hogy egy sportolónak legalább tíz évet és évi ezer órát kell megfeszített munkával töltenie, ha a kiválóságok közé akar kerülni. A kis Mozart csodálatos tehetség volt, de gyermekkorától kezdve több mint tíz éven át hatalmas erőbedobással dolgozott. Ennek köszönhető, hogy ma a világ egyik legnagyobb zeneszerzőjeként tartjuk számon.

Egy Żarko Šešum nevű szerb fiatalember egyszer eljött Veszprémbe, és azt mondta: „Mester, én a világ egyik legjobb irányító átlövője akarok lenni, rád bízom a tehetségemet.” „Rendben van, fiam, dolgozzunk komolyan” – hangzott a válasz. Jelenleg a Bundesliga egyik élcsapatának a vezérjátékosa, és ha hiszik, ha nem, percre pontosan tíz év és évi ezer óra munka volt szükséges a céljai eléréséhez. Áldozat, lemondás a nyárról, a szünetről, a szabadidőről. Sokan nem tudják, hogy egy sportoló kétórás edzésmunkában annyi energiát használ el, amennyit egy átlagember két nap alatt. Ezt évi tízezer órában csinálni csak hihetetlen akarattal és ambícióval lehet. Arra biztatnám a fiatalokat, hogy olyan napi programot állítsanak össze, és olyan hosszú távú tervet készítsenek maguknak, amely lehetővé teszi számukra, hogy egyszer majd kiválóak legyenek a saját területükön.

Ha az öntudatosság, a fegyelmezettség, a kreativitás fogalmait világviszonylatban vizsgáljuk, akkor rádöbbenünk, hogy óriási az eltérés az egyes nemzetek között. Mi, magyarok szeretünk individualisták lenni, és hála Istennek, nagyon magas szintű bennünk a kreativitás. Ám sajnos borzasztóan hiányzik az életünkből a fegyelem. Németországban jóval alacsonyabb képzettségű játékosok kevesebb kreativitással, de hihetetlen küzdőképességgel, fegyelemmel és az egyéniség irányított felhasználásával nagyon magas szintre jutnak. Óriási probléma az is, hogy a magyarok jelentős része nem rendelkezik felépített célfilozófiával. Néha bizony az olimpiára vagy más világversenyre készülve is nagyon nehezen indul a kézilabdaedzés. Ilyenkor a kevésbé motivált fiatalembert igyekszem szembesíteni a valósággal: „Figyelj ide, barátom, a következő világversenyen huszonnégy csapat lesz jelen. Ebben a pillanatban a világ különböző pontjain ezerhétszáz ember megy be a sportcsarnokba azzal a céllal, hogy jobb legyen ezen a poszton, mint te vagy, és elvegye az egzisztenciádat. Ha nem készülsz, nem teljesítesz, ha a kompetenciád nem javul napról napra, akkor a többiek rakétagyorsasággal fognak elhúzni melletted.” Ma egyébként a folyamatosan fejlődő tudásért dupla annyit kell dolgozni, mint tíz évvel ezelőtt.

A vallásos hit több ezer év óta közvetít felénk egy stabil értékrendet. Tény, hogy minél magasabb egy ember egyéni morális állapota, annál gyakrabban tud elérni az értékrendjét meghaladó teljesítményeket. Önök azért szeretik a magyar kézilabda-válogatottat, mert ez a csapat sokszor teljesít a képességei fölött. Legalább tizenöt válogatott van a világon, amely nálunk jelentősen jobb játékosállománnyal rendelkezik. Ebből adódik, hogy nálunk az edzőnek és a vezetőnek kötelessége olyan erkölcsi és értékrendbeli filozófiát adnia a rábízottaknak, amely segíti őket abban, hogy magasabb szinten tudjanak teljesíteni. A feladatok óriásiak, ezért is választottuk mottónknak a következőt: „Ne félj a vihartól, hanem tanulj meg táncolni az esőben!” Olyan hitet kell kialakítani az emberekben, amellyel megoszlik közöttük a felelősség. Mindnyájunknak nagyon magasra tett mércére van szükségünk, egy olyan komoly kihívásra, amely ösztönzőleg hat a napi teljesítményünkre. A túl alacsony célok nem motiválnak, a nagyon magas célok pedig agyonnyomják az embert. A magyaroknak sokkal nagyobb önbizalommal, nagyobb hittel kellene a saját tehetségük felé fordulniuk. Nálunk az elején zseniálisan emelkedik a grafikon, jól teljesítünk, kreatívan, tiszta energiával dolgozunk. Aztán egy kudarc után megbicsaklik a folyamat, s nagyobbat zuhanunk vissza, mint mások, és nehezebben kezdjük újra. Mi kell ahhoz, hogy a motiváció jól működjön? Kiderítették, hogy az érzelmi intelligencia a legfontosabb. Az számít leginkább, hogy az emberek milyen érzelemmel, milyen belső töltéssel, milyen energiával és küzdőképességgel vesznek részt a folyamatokban. Aztán gondoljuk meg azt is: milyen ritkán vállaljuk magunkra a felelősséget valamiért, mennyire nem divat azt mondani, igen, ezért én vagyok a hibás. Nagyon fontos lenne, hogy a magyar fiatalok felelősséget vállaljanak a cselekedeteikért, a tudásukért, a jövőjükért, és ha valami nem sikerül, akkor mondják azt: „Hibáztam, ez az én problémám, de meg fogom oldani.” A közösségeinkben előforduló jellemző hiba az is, hogy borzasztóan nehezen viseljük el a társaktól a kritikát. „Te ne mondd ezt nekem, mert te sem így csinálod!” Csak akkor juthatunk előbbre, ha félretesszük az egymás iránti ellenérzéseinket, ha alázattal élünk, és a felelősséget tesszük a célfilozófiánk élére. Osztoznunk kell egymással a felelősségben, és ki kell nyitnunk az értelmünket és a szívünket. Ebben a küzdelemben nagyot lendíthet rajtunk az elkötelezettség, az erkölcsi tartás és a hit. Lényeges továbbá, hogy a meglévő összes alapképesség mellé meg kell szerezni a jó versenyzői képességet is, annak érdekében, hogy magamból és a másikból is ki tudjam hozni a legjobbat. Kívánom mindenkinek, hogy a hitén keresztül és az elmondottak alapján legyen sikeres a hivatásában, és éljen boldog családi életet!

Szerkesztette: Rátkai Balázs
Fotó: Kissimon István

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..