Ezt forgattuk. Kamerával a vállamon rohantam én is a túloldalra, hogy az NDK-sok megérkezését is fel tudjam venni. Közben egy egyenruhás igyekezett megállítani, de valahogy ki tudtam kerülni. Az útlevelemet széles ívben megpróbáltam bedobni a határállomás őrbódéjának ablakán, de nem sikerült. Átmentem, leforgattam a menekültek érkezését, sikerült megörökíteni az eseményeket. Amikor jöttem visszafelé, megállítottak, tiltott határátlépés miatt néhány órán át ott tartottak, de azután jött a határőrparancsnok, aki végül elengedett.
Czirják Mária így emlékezett: – Kozma Imre atya az augusztus 15-i mise után azt mondta: Kedves hívek, itt most helyzet van, mert ide került a templomkertbe több száz keletnémet menekült, és megalakult a tábor. Aki tud, jöjjön segíteni. Én rögtön jöttem. Mivel akkor már beszéltem németül, jó hasznomat vették, segítettem tolmácsolni, ügyes-bajos dolgokat intézni.
Többször elterjedt a hír, hogy itt van a Stasi. A keletnémet titkosszolgálat emberei bejöttek a táborba, előfordult, hogy valakit kikergettek. Tudtuk, hogy a kapuval szemben kibéreltek egy lakást, és onnan fotózták a ki- és bejövő embereket. Ezért este mindig egy katonai reflektort irányítottunk az ablakra, hogy legalább akkor ne tudjanak fényképezni.
Szeptember vége, október eleje felé érkezett a táborba egy tizennyolc-húsz év körüli fiatalember. Azt mondta, a Dunán úsztak át a barátnőjével, de a lány eltűnt, biztosan megfulladt. Felelősnek érezte magát, nagyon össze volt törve. Próbáltuk nyugtatni őt, hátha csak elsodorta a lányt a víz. Mondtuk neki, hogy maradjon itt, kap enni, van hol aludnia. Nagyon sokat kellett a lelkére beszélni. Aztán három nap múlva megérkezett a barátnője. Nagy volt az öröm. Másnap ők is felültek az NSZK-ba tartó következő buszra, és elmentek.
– Kozma Imre atya egyszer azt kérdezte tőlem, kölcsönadnám-e a kocsimat – meséli Tamásy Lászlóné. – Mondtam, hogy nem tudom kölcsönadni, de miről van szó, elintézem én szívesen. – Jaj, Margit, az veszélyes – mondta Imre atya. – Van itt két NDK-s asszony, a férjeik már kint vannak Ausztriában, őket kellene átjuttatni a határon. Adok egy kőszegi címet, ott kell jelentkezni, a többit ők megoldják. – Mondtam, hogy elviszem őket. De az atya aggódott, hogy igazoltatnak útközben. Azt feleltem, semmi gond.
Kőszegen egy nagyon kedves asszony várt minket. Gyorsan összetoborzott még néhány kocsira való embert, s elindultunk a határ felé, a Hétvezér forráshoz. Ott akkor még sorompó volt, meg két géppisztolyos katona. Amikor az utasaim meglátták őket, fehérek lettek, mint a mész. Én is ideges voltam, de azután a katonák fölemelték a sorompót, és mi áthajtottunk. A kocsikat le kellett rakni, így gyalog mentünk tovább, ahogy mondták, „kirándulni a forráshoz”. Jó hosszú volt az út. A forrásnál kutyás határőrök jöttek-mentek, ami elég idegesítő látvány volt. Ahogy jöttünk visszafelé, egy erdősávnál a kőszegi asszony a fák közé mutatott, s azt mondta az NDK-s nőknek, hogy itt kell bemenni, ennek az erdősornak a vége már Ausztria, ha kiérnek a fák közül, már osztrák területen vannak. Az asszonyok nem akartak nekiindulni, szinte úgy kellett őket belökdösni a fák közé. Magas és koszos volt az aljnövényzet, zörgött minden lépésnél. Az egyik hölgy fehér ruhában volt, de néhány méter megtétele után már sötétnek látszott az alakja. Kis idő múlva már nem is láttuk őket, eltűntek a szemünk elől, csak az aljnövényzet zörgéséből hallottuk, merre járnak. Visszafelé menet ügyeltünk arra, hogy az én kocsimba is kerüljön ember, ne tűnjön fel a katonáknak, hogy tele kocsi érkezett, és üres távozik. Azért kellett ilyen sok ember a kiránduláshoz.
Az asszonyok szerencsésen átjutottak Ausztriába. Tudom, mert megadtam nekik a telefonszámomat, s kértem őket, hogy hívjanak fel, csak annyit mondjanak, hogy élünk, kint vagyunk. Nem szóltam Imre atyának, de ezt az utat aztán még több alkalommal megtettem néhány menekülttel, és a kőszegiek is mindig segítettek.
