Tanító bácsi a havasokban
Fotó: Kissimon István

 

A nagyszombati fellépés után egy hónappal a kosteleki tanító bácsi, Vaszi Levente nyomába eredve autózunk a Csíki-havasokban. Találkozni szeretnénk a fiatalemberrel, aki Nagy-Magyarország egyik határfalujában él, s olyasmit tud, amire nekünk, ideát is szükségünk van.
Tízórányi út után érjük el a Kostelekre vezető bekötőutat. Koromsötét az éj. Aszfaltozott út nincs, helyette köves, sziklás utacska kínálja magát. Közvilágítás sincs. Mintha bekötött szemmel mennénk. Időnként felbukkan a mellettünk kanyargó patak, a fényszóró nagy lapuleveleket világít meg. Hatalmas sziklafal mellett haladunk el, az úton kövek. Ugyanarra gondolunk: nem lehet itt ritka az omlás. Mégsem félünk. Nyolcszáz kilométert tettünk már meg, érezzük: nem lehet baj. Most már meg kell hogy érkezzünk. A falu határához érve fehér lovacska köszönt minket. Hazai idő szerint fél tizenkettő van, itteni idő szerint már fél egy.
Levente vár ránk. Egy csángó népviseletbe öltözött legényre számítok. Ám giccses népi romantikámat nyomban sutba is dobhatom. Farmeres, inges fiatalember áll a fehér Dacia előtt. Semmi manír. Nem Vaszi Levente lenne az, aki az éjszaka kellős közepén népviseletben várja a budapesti újságírókat. – Isten hozta magikat – mondja, s betessékel bennünket a barátságos Magyar Házba.
A ház afféle kultúrháznak is tekinthető, terített asztal és pálinka vár bennünket. Csak másnap, a napvilágnál fogjuk fel, micsoda mesebeli helyre értünk. A Csíkszeredától nem messze lévő falu csupán a térképen van közel a városhoz. A hegyek közt megbúvó települést azon az egyetlen, nehezen járható úton lehet megközelíteni, amelyen mi is érkeztünk. No és persze szekérutakon meg hegyi ösvényeken, amelyeken a medve is jár. Kostelek földrajzilag már nem a gyimesi részen helyezkedik el, de gyimesi csángók lakják. Eldugottsága, elszigeteltsége sok mindenben kiütközik. S a mesebeliségre még különös ráadásként kapjuk, hogy éppen ottjártunk előtt, május közepén köszöntött be a tavasz. Két hete még havazott.

Reggelre láthatatlan kezek reggelit, kávét varázsolnak asztalunkra. A legjobb szállodában sem lehetne különb a kiszolgálás. S míg mi eszünk, Levente összegyűjti a Dacia furgonnal az iskolától messze lakó gyerekeket. A furgon hátsó ajtaja nyitva. Benn ülnek a lurkók, egyikük kenyeret majszol. Mosolyognak, integetnek. A világ legcsaládiasabb „iskolabusza”. Nem EU-szabvány szerinti, de a célnak nagyon is megfelel. Levente tanító bácsi, sofőr is, s még ki tudja, mi minden, azt mondja, muszáj a gyermekeket összegyűjteni, különben nem érnének be a tanításra. Kiváltképp akkor nem, amikor nagy a hó vagy a sár. Ezt el is hisszük. A falu nem nagy, de hosszú, aszfaltozott utat, járdát ne képzeljünk oda.

Az iskola csöppnyi. Két tanár néni, két tanár bácsi és egy óvó néni a pedagógiai kar. A diákság mindössze hatvan fő. Egy tanórára mi is beülünk. A gyerekek illedelmesek és szófogadóak. Olvasásórán székely legendákat hallunk: a lányok szépen, folyékonyan olvasnak, de az egyik fiú igencsak birkózik a betűkkel. A tanító bácsi nem szid, nem korhol. A szakasz végén csak annyit mond: no, jól megizzadtál, most törölközz meg. Az osztályban nagy a derültség. Értik is, szeretik is a tréfát errefelé, még a legkisebbek is. A tanterem szerény, oldalt vaskályha, igaz, a falakon radiátorok is vannak. A táblán a csíksomlyói Máriát köszöntő ének szövege. Az óra végén el is éneklik, nem kell biztatni őket. Közel a pünkösd, már készülődnek az ünnepre. A szünetben a világ legszebb és legszabadabb iskolaudvarán játszanak: a hegyoldalban. Levente a tanítás végeztével a Magyar Házba viszi a gyerekeket. CD-ről gyimesi népzene szól, kezdődik a tánctanítás. Nem is akárhogy ropják még a kicsik is. Egy óra múlva aztán megint megtelik a furgon. A tanár bácsi délután haza is szállítja a gyerekeket.

140608_1

Olvasásóra

Ezután van ideje ránk. Veronka, az egyik rokona (a faluban majdnem mindenki rokona mindenkinek) ebédet szolgál fel nekünk a Magyar Házban, mi pedig Leventét kérdezzük, hogy miképp fogadták idehaza a győzelem után.

– Nagy változást nem érzek, eddig is tiszteltek, aztán is – kezdi a választ, majd így folytatja: – Az biztos, hogy a döntő után erőst örvendett mindenki. Amikor hazaértem, magyar zászló lengett a kezében még Petrucnak is, akinek ugyan magyar az apja, de román a felesége és a gyermekeivel is románul beszélget. Úgy kacagtam, csak néztem, hogy megváltozott a világ. Gondoltam magamban, ezt is megértük. De ez az egész siker erőst engemet nem érint. Ha kimegyek a faluból, s elmegyek Csíkszeredába, ott fotózkodnak velem, kérnek aláírást. De az vagyok, aki eddig is voltam.

A kérdéssel, hogy egyáltalán miképp került a versenybe, hosszú történetbe csöppenünk.

– Tudni kell, hogy itt a kilencvenes évek elején csak román oktatás folyt. Amit magyarul tanultam: írni, olvasni, azt a pap bácsitól tanultam, aki idén halt meg, boldoguljon. Avval a tudással voltam el, aztán reá pótoltam. Kicsi gyermekként édesanyáék Csíkszeredába adtak. Szüleim azt akarták, hogy tanuljak többet. Azt gondolták: adjuk tovább a gyermeket, mert nagy a feje. S aztán erőst nem nőttem ki a fejemből most sem. Kilenc évig ott voltam bentlakásban Szeredában. Az felért egy jó katonasággal, de aztán megszoktam. Voltak énekdélutánok az iskolában, s az énektanárnő kapott fel legelőször. S onnantól küldtek román dalversenyekre. Kérték, hogy nézzek utána, mert biztos kapok a faluban román énekeket. Kostelek tiszta magyar falu. Mondtam is nekik, ne hülyéskedjetek, román káromkodást tán még kapok, de román éneket… Még egy kicsit erőltették a dolgot, aztán abbamaradt. Onnan mentem el Sepsiszentgyörgyre főiskolára. Közben a Háromszék táncegyüttesnél táncoltam. Azt is megtanultam, hogy kell kicsi gyermekeket táncra tanítani. A táskámat jól megpakoltam tudással, s most abból élek. Hat éve nyertem először versenyt népdallal. Egyre fontosabb lett a tánc, az ének.

Közben elindult Kosteleken a magyar-csángó oktatási program. Így került ide egy fiatal néprajzos pár, Ferencz András és Imre Éva, s a magyartanítás mellett ők kezdték el a táncoktatást is. Összeszedték a fiatalságot, táncpróbákat tartottak. Így tanulta vissza a falu a régi táncait, énekeit. Mikor idehaza jártam, kezdetben csak néztem őket, aztán úgy döntöttem, bészállok én is. Éva két éve megszülte a gyermekét, s az ő helyére jöttem akkor haza Sepsiszentgyörgyből. Ők is, a szüleim is csábítottak haza. Azóta tanítok, főként hagyományt: táncot, éneket. András pedig buzdított, hogy menjek a versenybe. Gyűjtöttem is a dalokat, idősebbektől. Mikor kicsi voltam, már akkor sok dalt tanultam, a bodegában, itt így hívják a kocsmát. Volt, hogy engemet is énekeltettek. Még pénzt is kaptam érte. András tudta ezt a múltamat, meg hallott is énekelni. Így kerültem bé.
Levente őszintén válaszol arra a kérdésre is, hogy milyennek látta a versenyt, és hogyan élte meg:

– Elég fárasztóak voltak a próbák. A sok „öltözz, vetkezz, ide állj, s oda állj”. Megvallom, belé sem gondoltam, hogy mekkora felelősség ez, s hogy egész Erdélyt képviselem ének szinten, s hogy mi lesz utána. Éltem a pillanatot, a jelenben voltam. Az elődöntő után elment volt a kedvem. Pedig továbbjutottam, de nem akartam. Gondoltam, jól vagyok én otthon, énekelek a bodegában, ne bonyolítsuk ezt. Aztán átlendültem a holtponton. Most, hogy megnyertem, s hívnak mindenfelé, érzem, tartozom a népnek, szavaztak rám. Kaptam sok levelet, mindenkinek visszaírtam. De menni, fellépni nem nagyon tudtam eddig. Tanítok, s nem érek reá. Sztárkodni s tanítani: nem megy együtt, attól én megcsömörlök. Jó lenne azt, amit elértem, a gyerekek s a falu érdekében használni. A bekötőutat kellene megcsinálni, hogy a falut könnyebben meg lehessen közelíteni. A román állam is csak ígérgeti, magyarországi ajánlás is érkezett már, de az út csak maradt olyan, amilyen. Talán most valakinek fontos lesz ez is. A falu erőst szeretne egy jó utat, de hát pénz kéne reá, az meg nincs.

Közben Levente végigvezet bennünket a falun. Megmutatja a népviseleteket, hiszen nemcsak táncot és éneket gyűjt. Gyönyörű, hímzett csoda mind. Még hajdani viselőjüket is ismerte. Betérünk a katolikus templomba. A kis istenháza mellett temették el a télen elhunyt plébánost, errefelé úgy hívják: pap bácsit. Megállunk a sír előtt. Levente egyszerű őszinteséggel keresztet vet, imádkozunk. A pap bácsinak nem kis része lehetett abban, hogy ez a tiszta tekintetű fiatalember ekkora utat tehetett meg. Bent a templomban tovább tűnődöm, hányan és kik is alakítják, formálják egy-egy ember sorsát: jó szóval, odafigyeléssel, szeretettel. A kosteleki katolikus templom oltárán a csíksomlyói Mária szobrának kicsinyített mása látható. Itt mindenki használja a Szűzanyára a kifejezést: Babba Mária. Szóba kerül a közelgő pünkösdi búcsú. A faluból a hívek egy keresztaljával indulnak neki az útnak, át a hegyen. Beszélgetünk vallásról, hitről, a nagyszombati pesti fellépésről, és arról a bizonyos célzásról is.

140608_3

A népviselet-gyűjtemény

– Olyan éneket vittem, hogy vegyék észre, nagyszombat este az embernek nem ott van a helye – idézi fel az utolsó fellépést. – Idehaza sokan mondták nekem: ne haragudj, nem tudtunk megnézni, nem es tudtunk szavazni, a templomban voltunk. Mondtam nekik: jól tettétek, én is ott kellett volna legyek. Örvendek, hogy el voltatok a templomban.

A falubéli sétát Levente kedvenc hegyén zárjuk. Menet közben találkozunk a dédanyja testvérével, aki éppen meleg ruhát köt neki télire, a hegy lábánál pedig a nagymamájával, akitől a legtöbb éneket tanulta. Ölelik, szeretik. Odasúgom neki: van itt megtartó erő. Levente bólint: erőst van. Felérve a hegyre fenséges kilátás fogad bennünket. Szemközt a távolban éppen esik, szivárvány ível a hegyek közt. Giccses is lehetne, mégsem az. Ritka, tökéletes pillanat. Nézem a csángó legényt, a kedvünkért kalapot nyom a fejébe. Jól bírja a fényképezést. Sztárnak született, gondolom, csak éppen másfajtának. Nevezzük inkább csillagnak.

140608_2

Levente és énekmondó nagymamája

Bandukolunk le a hegyről, nehezen hagyjuk el a falut, nem akaródzik az autóba szállni, de mennünk kell tovább. Távolodunk, visszanézek, esteledik. Már csukódnak a kapuk, tart haza a gulya. S Csíksomlyó felől óvó palástját borítja a tájra az Asszony, a napba öltözött.

A gyimesi csángók

A csíki székelység és a székely, vagyis a gyimesi csángók egyazon népcsoportba tartoznak. A már sok évszázada kiforrott közösségekből váltak ki egyenként vagy csoportosan, elhagyták szülőföldjüket, máshol telepedtek meg, és egy, az otthonitól eltérő kultúrájú, sajátos identitású, új közösséget alakítottak ki. A XVII. századi Habsburg hatalmi törekvések megfosztották kiváltságos jogaiktól a székelyeket, akik kiálltak jogaikért, és szembefordultak az elnyomókkal. A megfélemlített, büszkeségében megsértett nép egy része házát, szülőföldjét elhagyva elindult Moldova irányába, idegen területre, ahol ingyen földet és letelepedést remélt. Moldova távol volt korábbi otthonaiktól, és sokan visszaindultak, de már nem térhettek haza, hanem a havasokban, a hágókon, a szorosok völgyeiben bujkáltak, ott próbáltak megélhetést találni. Ők a mai gyimesi csángók ősei.

A gyimesi csángók büszkén vallják magukat magyarnak, székelynek, csángó magyarnak, székelyes csángónak. Mindegy, melyik megnevezést használjuk, mert mindegyik egy magyar nemzetiségű, magyar érzelmű, magyar kötődésű népcsoportot jelent. A gyimesi csángókat erős vallásosság jellemzi, s ez identitástudatuk legerősebb pillére. A kulturális identitás a Gyimesek területén egészen sajátságos. Viseletüket a szomszédos román népektől kölcsönözték álcázásképpen, de sajátos magyar díszítéssel tették magukévá. Zenéjük, énekeik, mondáik egyedülálló, kiforrott és különös archaikusságukban a magyar kultúra legértékesebb elemeit őrizték meg.