A tábor, amely nem ereszt – Csattogó-völgyi mese a testvéri együttlétről

Fotó: Merényi Zita

A Verőce és Kismaros közötti Csattogó-völgy ideális helyszín az elvarázsolódáshoz. Az erdő szinte ráesik az emberre a hegyekről, és a hatalmas füves térség faházacskáival, sportpályáival, pici strandjával önálló kisvilág. Azonnal az jut róla az érkező eszébe, hogy ezen kívül talán semmi más nem is kell a földön a megnyugváshoz és a boldogsághoz. A következő élményünk az, hogy mindenki kedves, és köszön, akkor is, ha soha nem találkoztunk még. Mintha egy önálló erdei köztársaságba érkeztünk volna. Vután Zoli az első, akivel beszélgetni kezdünk. Ahogyan a házikója előtt ül, és barackkal kínál bennünket, az is meseszerű. (Hiszen mit szólnánk, ha egy városi utcán valaki barackot nyújtana felénk az ablakából?) „Ez az első Pál Feri-táborom – mondja –, és részben egy éve elhunyt keresztanyám végakaratát teljesítem azzal, hogy itt vagyok, mert ő mindig nagyon mondta, hogy jöjjek. Tegnap este érkeztem, és a pálferis telekocsi-szolgálat sofőrjeként három lány ideszállítója is én voltam. Azért jöttem, arra vágyom, hogy új embereket ismerjek meg, és közösséget találjak. Jól indult a tábor: már tegnap este játékos ismerkedős labdázást csaptunk a medencében. Gyorsan magával ragadott a többiek kedvessége. A szellemiség, amely itt megtapasztalható, kedvemre van. Érzékelhető ugyanis, hogy mindenkit a hit vezérel, de semmiféle szemellenzősség nem jellemző. A befogadás légköre hat át mindent.”
Miközben Zolival beszélgetek, kolléganőm már jól észlelhetően a tábor hatása alá kerül: el-elcsatangol, beszélgetésekbe elegyedik. Ő tudja meg azt is, hogy ez, a hetedik Pál Feri-tábor az első olyan, amely a következő generációk, a tizen- és huszonévesek számára már párhuzamos programokat is kínál. Az őket megszólító mozgalom neve: OpenSky. Ám ami a nemzedéki megoszlást illeti, a kép teljesen vegyes. A gyöngyfűző műhelyben például, amelybe fél órával később elvetődünk, nyolctól ötvenévesig mindenféle korúak vannak.
A műhely vezetője, a grafikus Kaszta Móni elmondja: a cél a siker­élmény, a kreativitás felkeltése és az önkifejezés. Ennek érdekében egyszerű, könnyen és gyorsan elkészíthető mintapéldányokat – fülbevalót, nyakláncot, karkötőt – helyez ki mutatóba kedvcsinálónak, inspirációként. Működik a koncepció, mivel sok próbálkozótól ezt hallja: „Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes vagyok!” Fiúk is jönnek, hogy itteni lányoknak vagy „álmaik nőjének” – akit egyelőre még meg sem ismertek – ékszert készítsenek, de saját használatra, testvérnek és gyermeknek is sok minden születik. Móni felidézi egy korábbi tábor bájos jelenetét. Éjszakai gyöngyfűzést rendeztek, amely szerencsétlen módon egybeesett a táncházzal, így az lányok nélkül maradt, mert számukra a kéz­mű­veskedés volt a vonzóbb program. A fiúk – látva, hogy táncos éjszakában már hiába is reménykednek – fokról fokra átszivárogtak a műhelybe, és hajnalig ott tébláboltak a gyöngyöt fűző lánysereg mellett.
A következő programban, amelybe belepillantunk, szintén van valami álom- vagy meseszerű. Kontakttáncnak hívják, Salamin Pál és ­Szabadkai Bálint tartja az alkalmat. A konttakttánc, mint Bálinttól megtudjuk, az ötvenes évek Amerikájában született stílusirányzat. Ám amit ehhez képest látunk, az mintha kicsiben maga lenne a világbéke: kedves emberek azt tanulják, hogyan fejezhetik ki egymásnak az érzéseiket mozdulatokkal, és hogyan bízhatják magukat kétely nékül egymásra. Noha a résztvevők többsége nem ismeri egymást, az egész program annyira a szeretet és a bizalom légkörében zajlik, hogy csak ámuldozunk. Annyi szépség, nemesség és jóindulat van ezekben az emberekben! Valójában mindenki ilyen, csak elő kell belőle csalogatni, ébredek rá hirtelen. Kár, hogy a mindennapjainkban nem érzékelhető ebből több, például a buszon vagy a HÉV-en, ahol sokszor csak nagyon kelletlenül adnak helyet egymásnak az emberek maguk mellett. Egy Pál Feri-tábor éppen arra jó, hogy az efféle élményeket a hétköznapokba is magával vigye az ember.

*

„A Pál Feri-tábor célja, hogy mind­azt, amit Feri hétről hétre elmond az előadásaiban, közösségi térben is megvalósítsuk, megtapasztalhatóvá tegyük – mondja Pacziga Mónika, a Pálferi Alapítvány munkatársa, aki már négy éve részt vesz a táborok szervezésében. – Minden ilyen alkalom felhívás is a résztvevők számára, hogy kapcsolódjanak be, legyenek önkéntes munkatársak, szervezők. Az önkéntesség szelleme, a bevonódás, a szabadság kreativitással megtölthető terének biztosítása mind fontos jellemzői a pálferis együttléteknek. Annak átélését szeretnénk elősegíteni, hogy mindenki, minden egyes résztvevő fontos, fel­adata van vagy lehet. A befogadó közeg arra indít, hogy merj kapcsolódni, a közösségi élmény pedig gazdagít és magabiztosabbá tesz. Itt nincs erős szűrő, mint más társaságokban, senkinek sem kell kizárva éreznie magát. Nálunk nincsenek »menők«, akikhez alkalmazkodni kellene. Magamon is érzem, mennyivel őszintébb merek lenni, mennyivel bátrabban merem megmutatni magam, amióta pálferis társaságban forgok. Amely ma már olyan számomra, mintha a családom lenne.”

*

„A Pál Feri-tábor kimozdít a komfortzónádból, és éppen ez az, amire az emberek többségének szüksége van ahhoz, hogy a problémáival igazán szembe tudjon nézni – véli Nagy Ferenc szervező. – Tegnap este ismerkedő beszélgetések zajlottak a nagysátorban, ám közben elment a villany. A résztvevők vagányságát jelzi, hogy ez nem okozott fennakadást: a beszélgetés folytatódott, és közben a mobiltelefonokkal világítottak. Egymásnak biztosítjuk a fényt, és egymás tükrében látjuk meg magunkat – ez az egész táborra igaz.”

*

„Jó érzés, hogy része lehetek valaminek, ami Pál Feri köré nőtt – Gláser András, a Pálferi Alapítvány elnöke ezzel a szerény mondattal kezdi, noha büszke „ősatyaként” is tekinthetne művére és hetedik „gyermekére”, az idei táborra. – Hiszek ebben az ügyben, és továbbra is látok benne fejlődési lehetőséget. Annak idején, 2000-ben a KözösPont-sátor meg­álmodói között is ott voltam Nobilis Márió atyával és néhány protestáns testvérünkkel, de aköré nem épült közösség vagy mozgalom a megszólítottakból, így megmaradt keresztény „hirdetőtáblának” a fesztiválokon. 2001–2002 táján kezdtem rendszeresen Pál Feri-előadásokra járni. Tomka Ferenc mellett, Káposztás­megyeren nevelkedtem, ezért számomra nagyon fontos a keresztény közösség. Másokhoz hasonlóan már nagyon hamar úgy gondoltam, hogy azoknak, akik az előadásokon részt vesznek, máskor, más keretek között is lehetőséget kellene kínálni az együttlétre. Ehhez jó kiindulópontnak bizonyult a honlap létrehozása, majd az alapítvány megszervezése. Az évek során kialakult egy körülbelül kétszáz fős szervezői kör, amelynek tagjaival ma már bajtársaknak érezhetjük magunkat, és családias viszonyba keveredtünk. Közös töprengéseink során arra jutottunk, hogy közösségek hálózatává kellene formálni a Pál Ferit hallgató-kedvelő embereket. Ennek már most is vannak kezdeményei, így például a karitászcsoportunk, amely maga is hatféle alcsoportra oszlik. De ugyanígy közössége alakult a pálferis pároknak, házasoknak, tánc- vagy társasjáték-kedvelőknek. A pálferisek többsége egyelőre mégsem tagja igazi közösségeknek, ezen – például házi és további tematikus csoportok létrehozásával – még dolgoznunk kell. Az viszont nagyon fontos eredmény, hogy a keddi alkalmakon túl minden hónapban van egy-egy stabil alkalmunk, amelyek új meg új impulzusokat, bekapcsolódási lehetőségeket kínálnak.
Ha a jövőre tekintek, egyelőre nem látom önjárónak, önfenntartónak a mozgalmat. Sok szervező áldozatos munkája élteti, viszi tovább évről évre. De az önkéntes segítők jelentős száma reménykeltő. Azt jelzi, hogy egyre többen érzik magukénak a pálferis szemléletet.”