A szőlő egész évben munkát kínál. Kezdődik azzal, folytatja Szabó úr, „hogyan van kialakítva a metszés. Én egy szálvesszőt hagyok, két pótcsappal”.
Vince-nap táján – január végén – a rügyekből meg lehet ugyan állapítani, milyen állapotban vannak, de hogy milyen termés lesz, az bizony nagyrészt az időjárástól függ. A Jávor-szőlőben elmaradhatatlan a januári ültetvényáldás, vagy ahogyan másként szokták mondani: a vesszőáldás. De honnan az ügyvéd úr vonzódása a szőlőhöz? Béla a széles fotelból – irodájában beszélgetünk még a szüretet megelőzően – hosszan és messzire tekint: „A szőlő egész évben megtalálja az embert. Nagyapámék mesélték, akármilyen nagy hóban is, kimentek Vince-napkor a szőlőbe, három kilométerre a városon kívül, édesanyámat kislányként ródlin húzták, imádkoztak, körbejárták és az előző évi borral meglocsolták a szőlő négy sarokpontján a tőkéket.” Egyébként, teszi hozzá, a szőlő a magyar nyelvben nemcsak a gyümölcsöt, hanem magát a beültetett területet is jelenti, amelyben különböző fák és egyéb ültetvények is találhatók.
Jávor Béla régóta vágyott arra, hogy szőlősgazda legyen. Hat sor, soronként több mint száz méter. Lead hat hektó bort, a jobb években valamivel többet is. „Nagyapámnak Baján – a benti kis szőlő mellett – volt egy nagy szőlője. Korábban a ciszterciek birtokához tartozott a Bokodi úton. A széles hátú löszdomb tetején hatalmas ház, körülötte tíz hold szőlő, benne vagy száz gyümölcsfa. Amikor véget ért az iskolaév – mi már Budapesten éltünk – fivéremmel azonnal Bajára utaztunk, s augusztus végéig ott éltünk. Ez azt jelentette, hogy szombat-vasárnap kivételével mindennap irány a szőlő nagyapámmal. Saraboltunk, elvégeztük a szükséges munkákat. Így volt ez egyetemista koromban is. Belenőttem a szőlő szeretetébe. Gyerekként bort legföljebb csak a vasárnapi ebédhez kaptunk híg fröccs formájában, ha kértünk – én mindig kértem.”
Hangosan fölkacag ezen, de ebben a nevetésben egyszerre ott ül a szép-könnyes elérzékenyülés: „Ha megkérdeznék, hová szeretnék utazni legszívesebben, azt mondanám, vissza ötven évet, hogy megkóstolhassam nagyapám borait. Mai ésszel, mai nyelvvel fel tudjam idézni, milyenek is voltak azok. Nyilván könnyű homoki borok – Baján homoki szőlők vannak. Emlékszem a kadarkára, kövidinkára, mézes fehérre, sillerre. Amikor pap barátom megáldotta újonnan szerzett szőlőmet, azt mondtam: ez nem is az én szőlőm, hanem a nagyapámé. Látod, most is meghatódom tőle…”
Majd így folytatja: „A szőlőt a Szűzanya ajándékának tekintem – ne hangozzék ez nagy szónak. Zarándokútjaink mindig valamelyik Mária-kegyhelyre vezetnek. Először Máriapócsra, majd Máriagyűdre, aztán Mariazellbe, most meg a szlovákiai Galbatőre indultunk el. Amikor Mariazell felé haladtunkban a Balaton-felvidéken éppen a Csobáncra kapaszkodtunk fel, a kék jelzés mellett megpillantottam a kiírást egy szőlőn: Eladó.”
A virágzás a következő fontos alkalom, magyarázza Szabó úr. „Az időjárástól függ, milyen lesz a terméskötődés.” Május közepén kezdődik a rendszeres permetezés. Kéthetente védekezni kell a peronoszpóra, a lisztharmat, a nyár második felében a zöld rothadás ellen. Augusztus végén, szeptember elején már nagyobb biztonsággal lehet megbecsülni a várható termést. Az öthetes szárazság meg a magas, negyven fok körüli hőmérséklet nagyon megviselte a szőlőt. „Ráadásul homokos a talaj – mondja a vincellér – hamar kiszalad belőle a nedvesség.”
Folyik a szüret. Darálás, préselés, a szőlőlé bekerül a hordókba. „Hagyományos módon erjesztjük, semmi segédanyagot nem adunk hozzá.”
A forrás két-három hétig is eltarthat. Utána kerül sor az első fejtésre, ilyenkor teljesen feltöltik a hordókat. „Gondosan lezárjuk, hadd érjen, ilyenkor a levegő már árt a bornak. S februárban következik a második fejtés.”
Szent Márton napjára állnak elő az első tiszta borok, de ízük, zamatuk még korántsem olyan fejlett, mint a megérett nedűé. Jávor Béla visszaemlékezik arra az időre, amikor megalkudott a tulajdonossal. „Az idős gazda gondosan művelte a szőlőt, családjáé volt nemzedékek óta. De ő már nem bírta, a fiatalabbak meg másfelé irányították tekintetüket. Megismertem Szabó urat, ő gondozza a szőlőt. A napi művelésben nem tudok részt venni, időm sincs rá, s nem is értek hozzá, de Szabó úr mellett tanulgatom ezt a szép mesterséget. Léleküdítő kiülni a hegyoldalra fölfutó szőlő közepén a malomkő asztal mellé, a szem ellát a Tóti-hegyre, a Gulácsra, a Badacsonyra, a Balatonra, egészen Szigligetig és a Szent György-hegyig. Letelepszem a nyári kora reggelben, s csak nézem a tájat… Szent Mártonkor ott szoktuk megkóstolni az újbort. Süt a nap, még tizenkéttizenhárom fokos a levegő, s kis, metszett poharakból isszuk az első kortyot az újborból. Lélekemelő hely, szakrális pillanat.”
Erről sokan, sokféleképpen megemlékeztek már az érzékeny lelkek, akár Márai Sándor vagy Hamvas Béla A bor filozófiájában. E mű közismert nyitó mondata: „Végül is ketten maradnak: Isten és a bor.” Márai arra vágyakozott – sosem adatott meg neki –, amit Béla barátunknak sikerült megteremtenie: „Mögöttünk a pince mélyében dohognak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilváni, a badacsonyi… Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezeréves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor nem akartunk megbocsátani. (…) Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?… Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.”
S ezzel már ott járunk, amit Kató Csaba diakónus ekként fogalmaz meg: „A bor legkedvesebb elnevezése a Bibliában: az öröm itala. Az ószövetségi hely természetesen figyelmeztet a mértékletességre. A bornak, az öröm italának újszövetségi párja, amikor a kánai menyegzőn Jézus a vizet borrá változtatja. A történetben Jézus olyan hatalmas mennyiségű vizet változtat borrá, amely a lakodalmas népet sokkal hosszabb ideig kiszolgálta volna, nemcsak az esküvőn. Mit jelent ez? Isten nem fukarkodik az örömmel, bőséggel akar betölteni minket az ő örömével. Mély, szimbolikus jelentése van a bornak a Bibliában, s ennek fő vonulata ez az öröm: Isten túlcsorduló mértékben akar betölteni minket az ő örömével.”
S már érteni lehet a bor mellett megnyugvó, estébe tekintő ember kimért mozdulatait, ahogyan lehámlik róla a világ kisszerűsége és hiúsága. „A bor fontos üzenete tehát: létezik egy öröm, amely sokkal több és teljesebb, mint amit az anyagi valóság nyújtani képes. Amikor a bor Krisztus vérévé, áldozatává változik, Krisztus túlcsorduló mértékkel önti ki életét értünk. Az Isten által adott öröm minden élethelyzetben velünk lehet. Amikor egy jó pohár bort kortyolunk, akkor is megízlelhetjük benne ennek örömét.”
A diakónus az átváltoztatásnál felemeli a kelyhet. „A kehelyben ott van Isten végtelen szeretete, amellyel értünk adta önmagát, s erre az önátadásra hív meg minket is.”
Amikor borral kínáljuk vendégeinket, ez nem merülhet ki az ital fölszolgálásában. Igaza van Kató Csabának: „Gesztusom arra hív, hogy magamat adjam, magammal kínáljak meg másokat. A terített asztal és a borospohár önmagunk átadására hív meg bennünket. Azt szoktuk mondani: úgy szeretlek, majd megeszlek. A terített asztal célja, hogy lélekben egymás által gazdagodjunk.”
A Bibliában és az egyházi hagyományban a bor mindig őrizte ezt az ajándékozó örömöt, amit a testvéri közösségben élhetünk meg. Ez az igazi mámor… az önátadás mámora, amit Krisztus mutat meg nekünk.
„Jézus Krisztus idejében a tiszta víz ritkább kincsnek számított a nem túl erős, könnyű asztali boroknál – ahogyan ma nevezzük –, s ez jelentette az emberek mindennapi italát. Az Eucharisztia asztalán mindennapjaink válnak ünneppé. A szőlőből bort készíteni – kultúrateremtés. A teremtett világ adományából valami magasabb rendű születik, s Krisztus a bort a legmagasabb szintre emeli az oltáron. Benne van ebben a világ jövője, amelyre Isten meghívott minket. A szentmisében megélhetjük: merrefelé halad a teremtett világ, s benne az ember. Mindennapi munkánkkal vágyjuk a beteljesedést, amelyet Krisztus ad meg számunkra.”
Csobánc – ömlik a napsugár, a hegyoldalban másutt is emberek a szőlősorok között. Újabb szorítás a présen, még csordul a lé, de a java már hordókban, a bográcspörkölt lekerül a tűzről, a tavalyi rizling fényes-csiklandósan kínálja hozzá magát koccintásra az asztali áldás után. Az ember belesimul a mindenségbe.
Fotó: Elmer István
