Fotó: Karlik Dóra
Az emberi lét csodája jár át, amit oly sokan szeretnének a magukénak tudni, és oly sokan szeretnének az irányításuk alá vonni. A születést olyan csoda, olyan misztikum lengi körül, mint a feltámadást. A fogantatásról és az azt követő kilenchónapnyi időszakról, amely a női szervezet sajátja, mindenki tud, de csak az élheti át, akivel megtörténik. Mi, nők, kislánykorunktól fogva arra vágyunk, hogy anyák lehessünk, hogy megtapasztalhassuk ezt a különleges állapotot, amely Isten által csak nekünk adatik meg. Igyekszünk méltóvá válni, s várakozunk a pillanatra, amíg szívünk alatt megfogan az élet, aztán türelemre int a lassú változás, amíg önmagunk is kívül-belül átalakulva meg nem pillanthatjuk gyermekünk arcát. Azét a gyermekét, akivel örökre összeköt a közösen megélt csoda. Nem a nagykorúságáig, nem a halálunkig, hanem túl az emberi léten, mindörökre. És mint minden csoda, ez sincs ingyen. Az ára vér és verejték, kétségbeesés, remény, gyakran elkeseredettség és elengedés, de csak az részesülhet az üdvösségben, aki osztozik Jézus szenvedéseiben is, aki felveszi a keresztjét, aki a nehézségek ellenére az életét bizalommal belehelyezi a szögekkel átvert, áldott tenyérbe.
A kérdés, hogy mikortól számít embernek egy magzat, talán sosem képezte annyira vita tárgyát, mint napjainkban. Mikortól illetik jogok, és meddig szabályozhatja a sorsát teljeskörűen a törvény és a biológiai szülei? A mi tiszta, önös érdekektől még nem hajtott négyéves gyermekünk számára a kishúga a fogantatása óta létező, a családunk részét képező negyedik ember, aki velünk együtt végzi a megszokott tevékenységeit, csak ő a saját kis „zsákjában”. Számára nem kérdés, hogy csak egy lélek és érzések nélküli emberkezdemény-e, vagy egy érző, olykor éhes vagy alvó, jókedvű vagy épp szomorú kisbaba, aki mozgással jelez a testvére beszédére.
A mi gyermekünk húsvétkor érkezik meg teljes valójában a családunkba. Talán épp ebben a pillanatban látja meg a napvilágot, amikor a kedves olvasó e sorokat olvassa. A küzdelmet felváltja a megnyugvás és a teljesség érzése. Meglehet, hogy a feltámadás is ilyen. Egy katartikus, felfokozott, örömmel szegélyezett út, amelynek végén mindannyian egyformán és együtt tündöklünk majd a végtelen szeretet és a béke sugarában.
Ebben a reményben kívánok minden olvasónak égi áldással beragyogott húsvéti ünnepeket és mély hittel megélt mindennapokat!
Bábel Antónia
