Görögkatolikus lelkiség

A világ katolikusainak a saját rítusuk szerinti egyházi naptárjuk van. Nem azonos egymással a római katolikus, a görög- (vagyis bizánci) katolikus, a kopt, a szír, a káld és az örmény katolikus naptár. Sok-sok eltérés van közöttük. Ez nem is baj, mert színesítik a Katolikus Egyház mozaikját. Bárcsak többet tudnánk e keleti katolikus testvéreinkről! Annyit azonban biztosan tudhatunk, hogy mivel katolikusokról van szó, a hitünkben teljesen egységesek vagyunk, csak annak kifejezési formáiban (a rítusban) különbözünk egymástól. Ennek tudatosítása az evangélium alapján (Jn 20,19–31) a Tamás-vasárnapon különösen fontos. Az apostolok összegyülekeztek. A Feltámadottba, a feltámadásba vetett hit gyűjtötte egybe őket, akikben ugyanaz a hit élt. S bizony, tüstént következett a kiigazítás: „Tamást is ugyanarra a hitre kellett hozni.” Ténylegesen is összegyülekeztek, és a hitükben is „egyben voltak”. Azokról az apostolokról van szó, akik a kiválasztásuk óta (Mk 3,13–19), majd a titkos vacsorán történt szentségi alapra helyezés óta (Lk 22,19) az Egyház magját képezik. Azokról, akik elmennek a föld végső határáig, hogy hirdessék az evangéliumot, és kereszténnyé tegyék a népeket (Mt 28,19–20). Azokról, akiknek hitéből, meggyőződéséből és munkálkodásából kialakul a sokszínű Egyház. Összegyülekeztek, mert az Egyház alapjában véve közösség. Bárcsak mi is mindig meg tudnánk ezt élni a közös hitünk alapján! Jézus szólt és cselekedett. Békességet hirdetett, felhatalmazást adott, hitre indított. Apostolait isteni hatalmában részesítette: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). Az Egyháznak – bármelyik rítusában – ettől fogva ugyanaz a feladata: hirdetni a békességet, és vele együtt az Isten igéjét, szentségekben részesíteni az embereket, és összes tevékenységével a hitre indítani, az atyai házba gyűjteni a világon szétszóródott valamennyi nemzet tagjait. Tamás apostol hitvallást tett. Ám addig egy érlelődési folyamaton ment át. Még jogosnak is tarthatjuk a hitetlenségét – bár Jézus tanítványaként nyilván nem volt ateista. Neki látnia, hallani, éreznie, tapasztalnia kellett az Urat, a Feltámadottat, hogy elhiggye és elfogadja azt, amire vonatkozóan nem volt emberi tapasztalat. Ő csak azt látta, hogy megkínozták, keresztre feszítették Jézust, aki a kereszten meghalt. Tamás bizonyára ott volt a többiekkel akkor is, amikor sírba tették. Hát akkor hogyan lehet, hogy újra él? De amikor Jézus szólt hozzá, amikor megmutatta neki sebeit, és megengedte, hogy megérintse őket, akkor már igazi hitvallással borult le előtte: „én Uram és én Istenem” (Jn 20,28). Az Egyháznak és az Egyház minden tagjának – bármilyen rítusú is – ez a példa. Mert az Egyháznak, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2), alapküldetése, hogy tanúságot tegyen a világ előtt Jézus Krisztusról, a Feltámadottról. Az Indiában élő keresztény testvéreink Tamás apostolt tartják megtérítőjüknek. A nevüket is róla vették fel: Tamás-keresztények. A tanúságtétel nemcsak az ő feladatuk, hanem a miénk is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..