„Szükséges, hogy vers írassék…”

Talán helyettük is gondol rá a költő, mert ez a dolga: „a költő ír, a macska miákol és az eb vonít…” – ahogy Radnóti Miklós fogalmazott. Az „ünnepelt” pedig azt vallotta, hogy szükséges, hogy vers írassék, különben kicsorbulna a világ gyémánttengelye… Szöllősi Zoltán költőt (akivel évekig egy fedél alatt dolgoztunk, amikor a Vigilia irodalmi rovatának vezetője volt – innét a régi ismeretség és a tegeződés) arról kérdeztem: valóban ennyire fontos volna a vers?
– Nem kicsorbulna: meggörbülne…

Minden sorát így ismered, hogy rögtön kijavítod a pontatlan idézetet?
– Nem mindet… De ez egy nagyon fontos félmondat egy tanulmányából. Ez a „mechanikus megfogalmazás” egy materiális világra utal. De a mindenség több ennél. Én inkább középpontról beszélnék. A vers, a művészet az, ami képes rá, hogy a maga módján megérintse ezt. Mert ez az a pont, amely körül minden forog: az életünk, a létezésünk. Ezt kísérli meg a zene és a festészet is, de számomra – verset író ember lévén – mégis a költészet a legfontosabb, mert ez hasonlít leginkább a teremtés isteni gesztusához: a szó (az Ige) kimond valamit, és ez által az lesz. A nyelv mintha magában hordozná a többi művészetet is: láttat, akár a festészet, ritmusokra épül, mint a zene….

Szó szerint kell értenünk József Attilát? Valóban szükséges, hogy vers írassék?
– Szükséges. Az embernek a teljes időt kell megélnie. A jelenben létezik, de a múlt és a jövő is áthatja az életét. Keresztényként tudom és vallom: ezt a teljes időt teljes egészében Jézus Krisztus hozta el nekünk. Ugyanakkor az én életemnek is része a Paradicsomból való kiűzetés és az igazság végső eljövetele. Az emberiség egész történetének meg kell történnie az egyes emberben. A művészet erre teszi képessé az embert. És figyelmeztet is rá: ez a dolgunk: megélni ezt a teljes időt. Különben csonkák maradunk: nem jutunk el az életből a Létig.

Harmadik, éppen harminc évvel ezelőtt megjelent, Égitető című köteted így kezdődik: „Mondhatok bármit, írhatok bármit, nem hasad meg a süket égi kárpit.”
– Nincs itt ellentmondás: szükséges a vers – de hiábavaló? – Dörömbölés ez a vers az ég kapuján. Mindennapi tapasztalatunk, hogy nem hallják meg a szavunkat azok, akikhez szólunk. És mégis tovább beszélünk. És a hívő ember tovább imádkozik is, még ha úgy látszik, nem hallgatta meg őt az Isten. De kérni kell és zörgetni. A vers egyébként annyiban feltétlen hasonlatos az imádsághoz, hogy először Istenig jut fel, és onnan, mondhatjuk úgy is: az egyetemességből sugárzik vissza. A műveknek, persze megvan a maguk jelenidejűsége, de amit egyszer megírtak, ha elpusztult is a könyv, nem vált semmivé. És amit olvastunk, még ha elfelejtettük is, az is megvan. Sőt, talán még az is, amit nem is olvastunk… Évezredek tudása bolyong bennünk…

Mit „tud” a költészet, a művészet, amire más képtelen? Hiszen például a tudomány is a lét titkait kutatja…
– Az egész emberre hat – míg a tudomány „csak” az értelemre. Különös jelentősége van ennek manapság, amikor egy túlhajtott racionalizmusban élünk, olyannyira, hogy az már irracionális… A pszichiáterek azt vallják: akinek csak az elméje ép, az az elmebeteg…

Ha már itt tartunk: a legtöbb ember írt verset gyerekkorában, kamaszként – azt mondják, ez a normális. De a legtöbb aztán abba is hagyja – talán ez is így normális. Néhányan viszont nem hagyják abba…
– Mindenkiben megvan az „isteni szikra”, az élet iránti nagy szerelem. Végül azonban csak abból lesz költő, aki ezt a szikrát lángra is tudja lobbantani, a tüzet táplálni is képes – és hajlandó: merthogy a tehetség mellett kemény munka és mélységes alázat eredménye a jó vers, a költészet. Aki nem tud formát adni az érzésnek, gondolatnak, az abbahagyja. Minden gyerek rajzol és gyurmázik, de kevesekből lesz Rembrandt vagy Rodin.

A rajzolást, a gyurmázást idejében abbahagytad, a versírást nem. Kiderült számodra, hogy ez a dolgod a világban. Volt valaki, aki erősített ebben a tudatban. Hogyan kezdődött?
– A Nyírségből jöttem, tanyavilágból. Kecskeméten, a piaristák kollégiumában szörnyű honvágyam volt, tele voltam kisebbrendűségi érzéssel – és elkezdtem verseket írni. Sötét, balladisztikus szövegek voltak ezek, mint a lelkiállapotom akkoriban. Szégyelltem a tanyasi származásomat, a tájszólásomat – de a versírást nem. Idővel olyat is írtam, amelyet meg mertem mutatni. Jelenits tanár úr egyszer rábökött egy hosszabb versben két sorra, és azt mondta: ez frissen metszett költészet. Bátorított és „helyre is tett”: merthogy megértettem, a többi sor nem jó. És kezembe adta Pilinszky és Nagy László köteteit… Óriási hatással voltak rám.

Ezek azok a hatások, amelyekre szükség van, de idővel ki kell bújni alóluk. Ez többnyire nem könnyű…
– Nekem hosszú évekbe telt, mire megtaláltam a saját hangomat. Amikor megéreztem: ez már tényleg az én versem…
Pilinszky a lényegre csupaszít le mindent, Nagy Lászlónál áradnak a képek… Két egészen különböző költői szemlélet – hogyan ütközött meg benned ez a két irányultság?
– Inkább kiegészítette egymást. Pilinszky nagyszerű képeket használ, Nagy Lászlónál pedig megéreztem azt a kemény önfegyelmet is, amellyel kordában tartja az áradást… József Attilánál – akit talán a legnagyobbnak tartok – ugyanezt láttam. Azóta bármelyik nagy költőt olvasom éppen, ő a legnagyobb számomra.

Hogyan olvas verset a költő? Kritikus szakmai kíváncsisággal vagy a „civil” olvasó nyitottságával?
– Élvezettel, hagyom, hogy átjárjon. Nem keresem, de észreveszem a „bravúros megoldásokat”. Bár megvallom, elsősorban nem verseket olvasok mostanság, hanem például misztikusokat, filozófusokat, Hamvas Bélát, Mereskovszkijt, Bergyajevet, Heideggert. Elcsodálkozom rajtuk, és vitatkozom velük. De érzem, valamiképpen tágasabbá teszik a látásomat, merészebbé a gondolkodásomat. Nem jó, ha az ember bezáródik a saját világába.

Egy idősebb költőtárs, Somlyó György azt írja: „Verset írni azért jó, mert abban az ember még jó is lehet büntetlenül, szentnek is érezheti magát, anélkül, hogy megfeszítenék.” Szöllősi Zoltán mit mond erről: neki miért jó verset írni? Egyáltalán jó?
– Visszakérdezek. Jó élni? Tele van szenvedéssel… Illetve azzal is… Akinek komoly késztetése van valamire – legyen az költészet, művészet, tudomány, orvosi hivatás -, az nem latolgatja, hogy jó ez nekem vagy sem. Teszi a dolgát, mert úgy érzi, ez a dolga. Nekem ez a költészet – anélkül, hogy magamat költőnek maszkírozva járnék-kelnék. Voltam tanító, dolgoztam népművelőként, szerkesztőként, jó ideje, az infarktusom óta nyugdíjas vagyok. És családapa, három felnőtt gyerekkel, unokákkal. És írtam. És írok.

Mikor ültél legutóbb íróasztalhoz?
– Tegnap.

Minden odaülés egy új verset eredményez?
– Nem. Egyszerűen csak dolgozni kell. Van vers, amely szinte már készen van, mikor leülök az íróasztal mellé. Máskor meg írás közben tapasztalom, hogy elkezd vinni magával a szöveg. Néha jó rímek képesek új tartalmakat létrehozni, belevonni a versbe. Aztán másnap újra meg kell nézni, nem siklott-e ki a gondolat. Határozott kézmozdulattal át kell húzni azt, ami nem jó. Meg kell érezni, mikor van kész a vers, hogy most már nem tudnék javítani rajta, legfeljebb babrálni vele.

Akkor még egyszer térjünk vissza az alapkérdéshez: mitől vers a vers?
– Attól a bizonyos teljességre törekvéstől, amiről már beszéltünk. Attól, hogy többet jelent annál, amit mond. Hogy új dimenziókra nyit rá. Lehet fontos a gondolat, lehet nagyszerű az érzés, lehet briliáns a forma – önmagában bármelyik még kevés. És legyen több, mint a költő magánügye – ezt már Petőfi is alapkövetelményként fogalmazta meg a XIX. századi költővel szemben. Számomra a költészet az egyetlen menekülési út Isten felé.