Szondázó sárszalonkák

A tározó egy hosszan elnyúló víztükör, rajta sok madárral. Először az egyik saroknál távcsöveztünk. Az odavezető út mentén virágok nyíltak, lepkék repültek, az egyik kis bokrot teljesen befutó bércse iszalag már elvirágzott, helyén bozontos szőrű terméscsomagok ültek. A vízen búbos vöcsköket és kárókatonákat láttunk, az utóbbiak között Andris észrevett egy kis kárókatonát is. Ez a faj a korábbi nagy mocsarak idején költött hazánkban, aztán eltűnt, és csak az 1980-as évek végén jelent meg újra. Ekkor viszont gyorsan terjeszkedni kezdett, és ma már számos telepe van az országban. Még nézegettünk egy kicsit, aztán elindultunk a tározó másik vége felé. Az odavezető poros földút mentén nagyra nőtt vadkenderek álltak, és mindkét oldalon rengeteg parlagfű. A kocsit az erdőben hagytuk, és gyalog indultunk a víz felé. Ezen a részen jóval több volt a madár. Sirályok repültek, tőkés récék hápogtak, de akadt néhány, már téli vendégnek számító fütyülő réce is. A keskeny nádszegély előtt, viszonylag közel sárszalonka szondázta az iszapot, hosszú csőre szinte állandóan benne volt. Hegyi része ugyanis külön mozgatható, ami lehetővé teszi, hogy felvegye a talált férget vagy lárvát, anélkül, hogy csőrét ki kellene húznia az iszapból. Később még egy sárszalonkát láttunk, az is szondázott, és szintén közel volt, így jól megnézhettem.
A túlsó partnál ka­na­las­gé­mek álltak, köztük több gyűrűs madár. Andrisnak a teleszkópon át sikerült leolvasnia a számokat, az egyiket az apaji halastavak nádasaiban, egy másikat pedig Dinnyésen jelölték még fiókakorában. A vízen egy kis csapat nyári lúd úszott, a tározó közepén húzódó szigeten havasi partfutók táplálkoztak. Andris egy sarki partfutót is felfedezett közöttük. Ez a madár augusztus és október között rendszeres, de kis számban előforduló vendég Magyarországon. Közben nagy pólingok érkeztek a vízre. Nagyon szeretem ezeknek a madaraknak az elnyújtott hívogatóját, de még jobban a tavaszi nászrepülések közben hallatott bugyborékoló hangjukat. A nád között zöld levelibéka kezdett brekegni, a szigetről eltűntek a havasi partfutók, helyettük egy kis lile szaladgált az iszapon. A távolban fiatal rétisas repült, körözött, majd leereszkedett valahol ott, ahol először jártunk. Visszafelé az erdőben egy kis csapat őszapó került elénk, majd barátka szólalt meg. A fekete sapkás hímek gyakran kezdenek énekelni a nyár végén, de egy rövid strófa után többnyire elhallgatnak. Bár ez a komlóval befutott bokrok között bujkáló madár is csak egy rövid strófával ajándékozott meg, számomra mégis méltó befejezése volt ennek a szép kirándulásnak.