Talán azért, mert végső soron a legigazabb lélekvegyészet működik benne: a hang. A hang, amely valami módon arc nélkül is személyes, közvetlen látás nélkül is meghitt, bensőséges, megnyugtató. Gondoljunk bele: előbb hallunk, mintsem látnánk. Halljuk édesanyánk szívének dobogását, s napvilágra jőve sem tudunk azonnal alkalmazkodni a látás birodalmához. Továbbra is a hangok vezetnek, azok nyugtatnak meg, csendesítenek el, vagy éppen ríkatnak meg egy csecsemőt. Az ismerős, bizalmat árasztó hang nélkül felnövő kicsik akár egy életre sérülhetnek, s azok, akik állandó, „hallható” közelségben vannak az őket szeretőkkel, szüleikkel, családjukkal, a hangokból otthont nyernek a világban.
A rádió tud valamit. Ha felbukkan az éterben egy jól ismert hang, megnyugszunk, jobban érezzük magunkat, oldódnak a feszültségeink. Persze ugyanígy görcsbe is rándulhatunk, amikor egy bántó, félelmet keltő, irritáló hangra bukkanunk, jó adásra vadászva a hullámhosszokon.
Keresztényként nagyon is értenünk kell a hang nyelvét, hiszen Szent Pál írja: „a hit hallásból ered” (Róm 10,17). Nem látásból, nem abból, hogy „ott voltam, láttam, nekem is osztogatta a kenyeret”. Ebből hit nem születik. A látás csodálatos adomány, ám valamiképpen mégis törékenyebb, mint a hallás. Hiszen Istent látnunk ezen a földön nem lehet, de hallanunk hangját szívünkben, üzenetét a Szentírásban igen. A hitben élő embert a hallása köti a Mindenhatóhoz, nem a látása. Ezért fő feladatuk az apostoloknak, hogy hirdessék az evangéliumot, mert ha nem hirdetnék, ki hallaná? S ha nem hallják az emberek, ki hinne? Beszélni kell, hogy hallhatóvá váljunk. Úgy az egyes ember, mint a közösség szintjén a hangunk lesz a legfontosabb tanúságtételünk. Még a tetteinknek is a felhangzó evangéliumi szóra kell utalniuk. Voltak ugyan, akik úgy vélték: elég a cselekvés, a példaadás, ám őket VI. Pál figyelmeztette: „Az élet legszebb tanúságtétele is kevés, ha nem kíséri és igazolja az, amit Péter apostol így fejez ki: »Adjatok számot reménységetekről.« (…) A Jó Hírt, amelyet először az élet tanúságtétele mutatott be, előbb-utóbb az élet igéjének hirdetése kell hogy kövesse.”
Amikor 1931. február 12-én, 16 óra 40 perckor felhangzott a Vatikáni Rádió első adása, az egyház ezt a küldetését kezdte el új módon gyakorolni. A magyar egyház előbb az egri Szent István Rádióval, majd a Magyar Katolikus Rádióval ugyanezt célozza meg. A civil kezdeményezések ebbe a misszióba kapcsolódnak bele. Az újonnan megjelenő internetes rádiók pedig egy újabb technikai mérföldkövön vezetik túl a hang általi evangelizációt. Csak szóljon még, egyre jobban az a rádió!
