Frivaldszky nevei jelzik, hogy ezek a lepkék rokonok – szöglencek, utalandó a szárnyakon látható kis kiszögellésre, és ehhez a rokonságot jelölő névhez még hozzátesz minden esetben egy faji jelzőt. A Kis Szöglenc neve azt jelzi, hogy a szöglencek között a faj viszonylag kicsi. A Gyászos és a Pávaszem Szöglenc jelzi a lepke színének vagy rajzolatának egy-egy jellegzetességét. A Ligeti Szöglenc meg arra utal, hogy a lepke hol is található. De mit is jelez a rókalepke (németül: Grosser Fuchs)? Először is: most róka vagy lepke? Talán helyesen rókaszínű lepkének kellene hívni. De bizony ilyen van legalább ezer. Ugyanígy a gyászlepke (németül: Trauermantel): sötét, tehát gyászszínű lepke ugyancsak van megszámlálhatatlan a világon. Tehát a név ebben az esetben sem igazán tulajdonnév. A nappali pávaszem (németül: Tagpfauenauge) még elmenne, de ha tudjuk, hogy több éjszakai pávaszem lepkefaj is van, köztük a legnagyobb európai lepke a Nagy Pávaszem, akkor a névből az tetszik, mintha ezek a mi nappali fajunk rokonai lennének. Jobb lett volna Frivaldszky neveinél maradni, és azokat használni. A nálunk élő szöglencek közül kerülnek ki a legszebb és legpompásabb nappal repülő lepkefajok, kicsit kárpótolva minket, akiket megfosztottak a trópusi lepkék hallatlan szín- és pompagazdagságától. A szöglencek hosszú életűek: nyár derekán kelnek ki bábjaikból, de a nagy meleget hűvösebb helyeken mozdulatlanul pihenve átnyaralják, majd kis őszi repülés után telelni húzódnak barlangokba, odúkba, kamrákba, pincékbe és padlásokra. Az enyhe telek egy-egy példányt olykor megtréfálnak, ezért olykor januárban vagy februárban is láthatunk kósza példányokat. De igazából az ő idejük a márciusi-áprilisi erdő, amikor lombfakadás előtt a már átmelegedett erdei utakon vagy erdei tisztásokon kitárt, megfakult színű szárnyakkal sütkéreznek a verőfényben, vagy fák kicsurgó nedveit szívogatják. Ha pedig felemelt fővel járunk, akkor pedig észrevesszük, hogy a virágzó fűzfák barkáin nektárral táplálkoznak. Így egy-egy szerencsésebb nőstény majdnem egy évig is elélhet.
Gyerekkoromban csalétket készítettem az én szöglenceimnek: fél liter vörösbort jól megcukroztam, felfőztem, majd erjedni hagytam. Ezzel locsoltam le a napsütötte fák kérgét. Legújabban pedig banánt veszek, megcukrozom, és miután megerjedt, kiteszem az út mentére. Van, hogy egy-egy csalin több tucat szöglenc is táplálkozik, és különösen nagy öröm, ha köztük nemcsak a rókavörös színűeket és a pávaszemest, hanem az egészen tűzpiros és sárgalábú ligetit vagy a gyászos ruhába öltözöttet is vendégül láthatom. Egy-egy ilyen nagy lakoma után biztos vagyok benne, hogy vendégeim a hideg éjszakának nem esnek áldozatul, és a májusi nászrepülés után a nőstény petecsomóit valahol a környékbeli fákra vagy növényekre rakja, hogy aztán a csoportosan élő hernyók felnőve szétszéledjenek, és elrejtőzve bebábozódhassanak. És nyáron majd, ha a tavaszi csalizós helyeken járok, láthassam őket, ahogy még élénk, nemes színű, széles szárnyaikon felvitorláznak a napragyogta zöld lombkoronába, az Atya csodálatos teremtményeihez méltóan a fénybe, a szeretetből sugárzó egekbe.
