A reneszánsz II. Gyula pápa több mint negyvenalakosra tervezett síremléke ugyan nem készült el – a szükséges százhatvan év hiányában – de Michelangelo egyetlen Mózesszobra megörökítette alkotója nevét. Pietàjára akkor figyelt fel igazán a világ, amikor egy őrült kalapáccsal rontott a carrarai márványból készült Fájdalmas Anyára. Gyűlölettel döntögették olyan kiválóságok szobrait, mint Prohászka Ottokár. A földön fekvő alkotást órák alatt a tisztelet virágai lepték be, jelezve, hogy van más vélemény is. Tihanyban sem lehetett a kálvária szobrait – mint az igazság és a szentség jelenlétét – végleg eltüntetni. Ötven év elmúltával a ledöntésükhöz használt drótkötelek a helyreállításnál is közreműködtek. Ahogy Szent II. János Pál pápa szobrait már számos helyen fel is állították, reméljük, szorgos kezek dolgoznak majd a Nemzet Apostola emlékművénél is.
Tőlünk keletre fekvő országok nagyvárosaiból időről időre érkeznek olyan filmrészletek, amelyek néhai diktátorok és tömeggyilkosok szobrainak eltávolítását mutatják be. „Elég volt” – skandálja hangtalan egy szólamban a tömeg, miközben a maradandónak vélt mű a földre zuhan. A felverődő por gyorsabban ül el, mint a lelkekre rátelepedett hazugság és a félelem. Nekünk, magyaroknak az 1956-ban ledöntött városligeti szobor egy lábbelit juttat az eszünkbe. Néhány hétig csak egy pár csizma állt ott, hirdetve, hogy kiskabátban még állig begombolkozva is ráfázhat az ember. Majd a helyére került nagykabátos férfiú is a szoborparkban végezte – bizonyítva, hogy a hazugság és a gyűlölet kisugárzása ellen még a nagykabát sem véd meg. Az ő és utódai ráfázását a XX. század nagy keresztényüldözései mellé jegyezte fel a történelem. Egy másik „méltó” helyre – a hulladékvastelepre – kerültek azok a szobrokként tisztelt ötágú csillagok is, amelyek az ókorból átemelve az erőszak és az istentelenség jelei voltak köztünk. Aligha végzett hasznosabb és lélekemelőbb munkát az a lakatos, aki az ország első épületének tetejéről vághatta le a diktatúra szimbólumát.
Egy-két részletüktől megfosztva vagy átalakítva eszméket és korokat átívelő alkotások is állnak. A Gellért-hegy tetején ugyan nem a lezuhant repülőgép propellerjét tartja magasba a női alak, hanem egy pálmaágat, de elfogadjuk az üzenetét: az élet él és élni akar. A magyarság él és élni akar. Ha követi az igazságot, az szabaddá teszi, és élni fog.
Keresztény alapokon álló népünk – beleértve minden jó szándékú embert is – az esztergomi rondellán felállított szoborkompozícióba fogalmazva értékeli a múltját: az öreg Gellért püspök megkoronázza Istvánt, aki a II. Szilveszter pápától kapott diadém elfogadásával kapcsolta népét a kontinens keresztény népeihez. A jövőt pedig Fadrusz János feszülete mutatja meg, amelyet szintén Esztergomban találunk. A bronzba öntött Fájdalmak Férfija szinte letépi, lehúzza, magához öleli a kereszt két szárát, miközben mélyen lehajtja a fejét. Csak közvetlenül elébe állva lehet meglátni a vonásait. Abba a szempárba nézni, amelynek pillantása oly sokakat volt képes szeretni. Az Isten Fia „tudta, mi a szenvedés”, és nem csak hallott róla. Minden ember szenvedése az övé. Különbségtétel nélkül hordozza örmény és német, zsidó és székely, lengyel és magyar fájdalmait. Fájdalmukra a megbocsátás a gyógyszer, ami mint minden isteni jel követeli magának a formát. Ha jó egy szobor, akkor nemcsak a szépérzéket és a tetszési mutatókat elégíti ki, hanem e kettős vonást hordozza: különbségtétel nélkül ábrázolja az örök értéket.
Egy közszemlére helyezett tárgy, egy bekeretezett vászon vagy papír csak akkor érdemli ki az alkotás nevet, ha igaz ember lelkében fogant, és igazat szól. Az igaztalan légkörben megfogant tárgyak sorsra pedig a por, a sár vagy a szoborpark. Így lesz a szobrok sorsa egy kicsit a mi sorsunk is.
