|
|
– Egy Besztercebányához közeli faluban születtem 1932-ben – abban az évben, amikor Cseljabinszkban lerombolták a Boldogságos Istenanya Szeplőtelen Fogantatása-templomot. A falunkba érkező új plébános szüleinek állatait legeltettem nyaranta. Ekkoriban ébredt fel bennem a vágy, hogy olyan legyek, mint a plébánosom, Johannes Rosenberger. Tízen voltunk testvérek, a szüleim nem tudták fizetni a taníttatásomat. 1946-ban kiutasítottak az országból: a lutheránus hit fellegvárába, Türingiába kerültünk. Az iskolareform ingyenessé tette a középiskolát. 1952-ben pedig, amikor érettségiztem, újra megnyílt az erfurti szeminárium. Első kápláni helyem Eisenach volt, ahol Szent Erzsébet is élt, aki szintén idegenből, Magyarországról került ide. Később Müllhausen plébánosa lettem, ahonnan huszonnégy falut láttam el. Egyetlen katolikus templom sem volt, mindenütt evangélikus templomban miséztem. A betelepített katolikusok hazátlanok voltak, a hit jelentette számukra az otthont. Amikor a szemináriumba kerültem, az idősebb testvérem, Ferdinánd a Lomonoszov Egyetemre ment tanulni Moszkvába, ott is nősült meg, amikor engem pappá szenteltek. Érdeklődésem Oroszország felé fordult: hogy ott, ahol az embereket megfosztották a hitüktől, segítsek nekik azt újra megtalálni. Egy nyári turistaút alkalmával a tádzsikisztáni Dusanbéban találkoztam egy pappal, aki azt mondta: Szibériában mindössze hárman vannak katolikus papok, „jöjjön és segítsen nekünk!”. Cseljabinszkba küldött. Hetven óra vonatozás után jutottam el az Urál mögé. Ott tárt karokkal fogadtak. A híveknek csodának tűnt, hogy hetven év után Isten papot, méghozzá németet küldött hozzájuk. Búcsúzáskor mondtam nekik, hogy jövőre újra itt akarom tölteni a szabadságomat. Nem – mondták –, karácsonyra jöjjön! – Az lehetetlen, három plébániám van, sok a munka… – Mi majd imádkozunk!
Olyan intenzíven imádkoztak, hogy december 21-én az esti misét már Cseljabinszkban mondtam. Az NDK-ból abban az időben személyi igazolvánnyal utazhattunk a Szovjetunióba… Később, 1992-ben felkerestem a főpásztoromat Erfurtban. Kérdésemre, hogy elengedne-e állandó oroszországi szolgálatra, Wanke püspök meglepetésemre így válaszolt: épp a napokban határozta el a püspöki kar, hogy a volt NDK területéről papokat küldenek Oroszországba, hogy segítsenek az ottani lelkipásztori munkában. Püspököm örült, hogy máris akadt vállalkozó. Egy évvel később még három fokolár pap csatlakozott hozzám. Felmerült a templomépítés kérdése, de én húzódoztam ettől, inkább a legelesettebbekkel akartam törődni. A plébánia hívei ugyanis mind Németországba akartak települni.
– Kinek építsünk itt templomot, hiszen mindenki elmegy?
Igaz, hogy mi elmegyünk, de majd jönnek mások – válaszolták. – Oroszországban egy szent hely sohasem marad árván! És a város kész telket és építési engedélyt adni. 1993-ban kezdődött a templomépítés. A vasárnapi misék után esőben, hidegben, néha mínusz huszonhárom fokban, de ott álltunk az építési területen, és a rózsafüzért mondtuk a templom felépüléséért. Az üldöztetések szörnyű évei, az ateizmus után itt most ismét egy szép templom tanúskodik a hitről. Isten minden vasárnap küld új embereket, mindig jelentkeznek újak a hitoktatásra, mindig jönnek a keresztelési és az elsőáldozási előkészítőre. Most már csak az a kérdés, ki folytatja majd papi munkánkat, ha erre nem lesz már erőnk. Egy biztos: közülünk senki sem akar visszamenni Németországba. Mi már annyira otthon érezzük itt magunkat, hogy itt is akarjuk befejezni az életünket.
Lejegyezte: Vizsolyi László
