A Taviani fivérek némi dokumentumfilmes jelleget is adtak művüknek, hiszen általa egy börtön valóságos életébe is bepillanthatunk. Bár mintha a rendezők féltek volna attól, hogy a rabok érzelmeit, viszonyukat a darabhoz és egymáshoz jobban megmutassák. Ám az is igaz, az alkotók a kevesebb több elve alapján elegánsan kikerülték a kínálkozó giccses megoldások csapdáit.
A szöveget a szereplők (ki-ki a maga nyelvjárásában) az olasz műfordítás alapján mondják, míg a magyar nézők Vörösmarty veretes szövegével követhetik a történetet. A dráma mégis meglepően élő és modern. S nem csak a szokatlan mai színhely vagy a farmerben gyötrődő Brutus, illetve a tréningruhában töprengő Caesar miatt. A fő kérdések ugyanazok itt is, mint a darabban, és ugyanazok, mint minden korban: Szabaddá teheti-e az embert, egy közösséget egy másik ember elpusztítása? Van-e olyan gyilkosság, amely a közjó érdekében megengedhető? Egyáltalán létezik-e szabadság? Caesar meggyilkolásának értelme és „haszna” itt még korábban megkérdőjeleződik, mint a drámában. Hiszen szögesdrótok, fegyveres őrök és vastag börtönfalak közt harsogják a „szereplők”: la libertà! S maguk sem hihetik sokáig, hogy tettükkel elnyerték a hőn vágyott szabadságot.
A bemutató után a „színészek” meghajolnak, s mindenki visszatér a cellájába. A film azonban folytatódik, a foglyok további életéről rövid mondatok tudósítanak. Kiderül: az élet nevezetű életfogytig tartó börtönben a művészet képes jobbá tenni az embert, s kinek hosszabb, kinek rövidebb időre a szabadság boldogságát is megadhatja.
Tavianiék nem titkolt szándéka volt, hogy ráirányítsák a figyelmet a börtönlakók sorsára és néhány fontos kérdésre, amelyek közül a legfontosabbak ezek: Vajon helyes-e a bűnelkövetőket csak elzárni, és bűnükkel magukra hagyni őket? S nem újabb bűn-e megvonni tőlük a segítséget ahhoz, hogy jobbá válhassanak?
(Cézárnak meg kell halnia, olasz filmdráma, 76′, 2012)
